Batsányi János: AZ INISTHÓNIAI HÁBORÚ
AZ INISTHÓNIAI HÁBORÚ
Ifjúkorunk olyan,
Mint a vadásznak álma
A tér-mező dombján.
A nap szelíd súgárin alszik el,
Szélvészben ébred fel.
Keresztbe jár a sok tüzes villám körűle;
A fák teteit dühödve rázzák a szelek.
Örvendve néz ő vissza most az eltünt
Napfény után; örvendve nézi
Volt nyúgodalma kedves álmait.
Mint a vadásznak álma
A tér-mező dombján.
A nap szelíd súgárin alszik el,
Szélvészben ébred fel.
Keresztbe jár a sok tüzes villám körűle;
A fák teteit dühödve rázzák a szelek.
Örvendve néz ő vissza most az eltünt
Napfény után; örvendve nézi
Volt nyúgodalma kedves álmait.
Hát Ossziánnak
Mikor fog ifjúsága visszatérni?
Mikor gyönyörködik megint
Fegyverzörgésben a füle?
Mikor fogok én, mint hajdan Oszkár,
Acélom fényiben ragyogva járni?
Jertek folyóitokkal, Kóna halmai!
Halgassatok most Osszián szavára.
A felkelő Napként emelkedik
Lelkemben az ének.
A múlt idők örömeit érzem!
Mikor fog ifjúsága visszatérni?
Mikor gyönyörködik megint
Fegyverzörgésben a füle?
Mikor fogok én, mint hajdan Oszkár,
Acélom fényiben ragyogva járni?
Jertek folyóitokkal, Kóna halmai!
Halgassatok most Osszián szavára.
A felkelő Napként emelkedik
Lelkemben az ének.
A múlt idők örömeit érzem!
Látom magasra nyúló tornyaid,
O Szelma! látom bástyáid falát,
S árnyékozó tölgyfőidat.
Fülembe zúgnak a folyóid.
Bajnokaid öszvegyűltenek;
Fingál középen ül,
S Trenmor paizzsán nyúgoszik,
Dárdája a falhoz támasztva áll.
A bárdok énekit hallgatja, kik
Az ő karjának zengik tetteit,
Királyjok ifjúkorának harcait!
Oszkár, vadászatról jövén,
Hallá a fő-vitéz dicséretit.
Lerántja a falról Bránnó paizzsát;
Köny lábbog a szemében;
S piros szemérem ült ifjúarcáira.
Rebegve hangzik elgyengült szava;
Dárdámnak éli villog reszkető kezében.
Morven királyát így szóllítja meg:
O Szelma! látom bástyáid falát,
S árnyékozó tölgyfőidat.
Fülembe zúgnak a folyóid.
Bajnokaid öszvegyűltenek;
Fingál középen ül,
S Trenmor paizzsán nyúgoszik,
Dárdája a falhoz támasztva áll.
A bárdok énekit hallgatja, kik
Az ő karjának zengik tetteit,
Királyjok ifjúkorának harcait!
Oszkár, vadászatról jövén,
Hallá a fő-vitéz dicséretit.
Lerántja a falról Bránnó paizzsát;
Köny lábbog a szemében;
S piros szemérem ült ifjúarcáira.
Rebegve hangzik elgyengült szava;
Dárdámnak éli villog reszkető kezében.
Morven királyát így szóllítja meg:
«Fingál!te bajnokok királya! Osszián,
Első az ütközetben őutána!
Harcoltatok ti, fiatal korban; híresek
A ti neveitek az énekekben.
Oszkár hasonlít Kóna bús ködéhez,
Mely megjelen, s meg eltünik.
Nem fogja nevemet tudni a bárd;
Sem tér-mezőben a vadász
Keresni síromat.
Engedjetek, dicső vitézek!
Harcolni most Inisthónában engemet.
Távúl az én csatáimnak helye:
Oszkár elestét nem fogjátok hallani!
Reám akadván ott egy bárd, talán
Felvészi nevemet énekébe.
Az idegenek leánya, látván síromat,
Könyvezni fog
A messze földről jött ifjú felett.
Azt mondja majd lakozáskor a bárd:
«Halljátok Oszkárról az éneket,
A messze tartomány vitéz fiáról!»
Első az ütközetben őutána!
Harcoltatok ti, fiatal korban; híresek
A ti neveitek az énekekben.
Oszkár hasonlít Kóna bús ködéhez,
Mely megjelen, s meg eltünik.
Nem fogja nevemet tudni a bárd;
Sem tér-mezőben a vadász
Keresni síromat.
Engedjetek, dicső vitézek!
Harcolni most Inisthónában engemet.
Távúl az én csatáimnak helye:
Oszkár elestét nem fogjátok hallani!
Reám akadván ott egy bárd, talán
Felvészi nevemet énekébe.
Az idegenek leánya, látván síromat,
Könyvezni fog
A messze földről jött ifjú felett.
Azt mondja majd lakozáskor a bárd:
«Halljátok Oszkárról az éneket,
A messze tartomány vitéz fiáról!»
«Oszkár!» imígy felel Morven királya, «fogsz
Harcolni, ó dicsőségem fia!
Készüljön el setét-orrú hajóm,
Inisthónába vinni vitézemet.
Fiamnak fia! tekints nevünknek fényire;
Nagyhírű bajnokok neméből származol!
Ne tűrd, hogy azt mondják a külföld gyermekei:
Gyávák, erőtlenek Morven szülöttei!
Légy, mint az ordító vad fergeteg,
Az ütközetben; s légy, ha béke van,
Mint a lenyúgvó Nap, oly szelíd!
Mondd meg a királynak, Oszkár,
Ha majd Inisthónába jutsz:
Emlékezetben tartja még Fingál ma is
Ifjúkorának napjait, midőn
Kemény vitánk levén, egymással mérkezénk,
A szép Agandéka idejében.» -
Harcolni, ó dicsőségem fia!
Készüljön el setét-orrú hajóm,
Inisthónába vinni vitézemet.
Fiamnak fia! tekints nevünknek fényire;
Nagyhírű bajnokok neméből származol!
Ne tűrd, hogy azt mondják a külföld gyermekei:
Gyávák, erőtlenek Morven szülöttei!
Légy, mint az ordító vad fergeteg,
Az ütközetben; s légy, ha béke van,
Mint a lenyúgvó Nap, oly szelíd!
Mondd meg a királynak, Oszkár,
Ha majd Inisthónába jutsz:
Emlékezetben tartja még Fingál ma is
Ifjúkorának napjait, midőn
Kemény vitánk levén, egymással mérkezénk,
A szép Agandéka idejében.» -
Suhítva terjedeztek a felvont vitorlák;
Az árbocfák csikorgó szíjjain
Süvöltve fújt a szél.
Csapkodva verték az iszapos kőszirtokat
A felzúdult tenger tajtékzó habjai.
A víz magas hátáról látja már fiam
A száraz tartomány erdős öblibe,
S elküldi kardját Annírhoz legott.
Felkelt az őszhajú vitéz, mihelyt
Meglátta Fingál fegyverét.
Könyvekkel áradott meg a szeme,
Eszébe jutván ifjúsága harcai.
Kétszer kelének bajra, s annyiszor
Víttak meg egymás közt, dárdát emelvén
A szépséges Agandéka előtt.
Jeles vitézek állanak távúl, s csudálva
Szemlélik őket, mintha két erős
Lélek viaskodnék előttök a szelekben.
Az árbocfák csikorgó szíjjain
Süvöltve fújt a szél.
Csapkodva verték az iszapos kőszirtokat
A felzúdult tenger tajtékzó habjai.
A víz magas hátáról látja már fiam
A száraz tartomány erdős öblibe,
S elküldi kardját Annírhoz legott.
Felkelt az őszhajú vitéz, mihelyt
Meglátta Fingál fegyverét.
Könyvekkel áradott meg a szeme,
Eszébe jutván ifjúsága harcai.
Kétszer kelének bajra, s annyiszor
Víttak meg egymás közt, dárdát emelvén
A szépséges Agandéka előtt.
Jeles vitézek állanak távúl, s csudálva
Szemlélik őket, mintha két erős
Lélek viaskodnék előttök a szelekben.
«De mostan (így szól a király) öreg vagyok.
Haszontalan függ kardom a falon.
Te, aki Morven nemzetéből származál!
Volt hajdan Annír a daliák csatáiban;
Noha most elaggva fonnyad, mint a veszni-tért
Vén tölgyfa Lánó partjain.
Nincsen fiam! hogy elődbe menvén elfogadjon,
S örömmel ősinek hajlékihoz vigyen.
Sírjába dőlt, s ott senyved Árgon;
Rúró sem él többé!
Leányom az idegenek házában ül,
És síromat kívánja látni.
A férje tízezer dárdát emel,
S úgy érkezik felém, mint szinte Lánó
Halált-hozó bús fellege. -
Jer, részesülj Annír ebédiben,
Jer, ó te döngő Morvennek fia!»
Haszontalan függ kardom a falon.
Te, aki Morven nemzetéből származál!
Volt hajdan Annír a daliák csatáiban;
Noha most elaggva fonnyad, mint a veszni-tért
Vén tölgyfa Lánó partjain.
Nincsen fiam! hogy elődbe menvén elfogadjon,
S örömmel ősinek hajlékihoz vigyen.
Sírjába dőlt, s ott senyved Árgon;
Rúró sem él többé!
Leányom az idegenek házában ül,
És síromat kívánja látni.
A férje tízezer dárdát emel,
S úgy érkezik felém, mint szinte Lánó
Halált-hozó bús fellege. -
Jer, részesülj Annír ebédiben,
Jer, ó te döngő Morvennek fia!»
Három napig lakoztak eggyütt;
A negyediken hallá meg Annír
Oszkár nevét.
Vígadva jártaták körül
A kedvre-gerjesztő csigákat;
Vígadva hajták Rúna kanjait.
Egy kút fejének bémohosult kövén
Pihentek a fáradt vitézek.
Titkon folyának Annír könyvei;
Elfojtja felfakadó sohajtozásait.
«Itt, a setét homályban (mond az agg vitéz)
Nyúgosznak ifjúságom gyermeki.
E sírkövek, Rúrót fedik:
E tölgyfa, Árgonnak gödrén suhít.
Halljátok-e szavamat, ó fiaim,szoros
Hajlékitokban? vagy ti szóltok-e
E fák leveleinek zörgésiben,
Mikor süvöltve támad a puszták szele?»
A negyediken hallá meg Annír
Oszkár nevét.
Vígadva jártaták körül
A kedvre-gerjesztő csigákat;
Vígadva hajták Rúna kanjait.
Egy kút fejének bémohosult kövén
Pihentek a fáradt vitézek.
Titkon folyának Annír könyvei;
Elfojtja felfakadó sohajtozásait.
«Itt, a setét homályban (mond az agg vitéz)
Nyúgosznak ifjúságom gyermeki.
E sírkövek, Rúrót fedik:
E tölgyfa, Árgonnak gödrén suhít.
Halljátok-e szavamat, ó fiaim,szoros
Hajlékitokban? vagy ti szóltok-e
E fák leveleinek zörgésiben,
Mikor süvöltve támad a puszták szele?»
«Insithóna királya! (kérdi Oszkár)
Miképpen estek el ifjúságod gyermeki?
Rohanva megyen a vadkan sírjokon,
De nyúgodalmokat nem háborítja meg.
Felhőből alkotott szarvasokat űznek ők,
S vígadva vonják fel levegő-kézijjokat.
Kedvellik ők ifjúkorok vígságait
Ma is, s örömmel szállnak a szelekre.»
Miképpen estek el ifjúságod gyermeki?
Rohanva megyen a vadkan sírjokon,
De nyúgodalmokat nem háborítja meg.
Felhőből alkotott szarvasokat űznek ők,
S vígadva vonják fel levegő-kézijjokat.
Kedvellik ők ifjúkorok vígságait
Ma is, s örömmel szállnak a szelekre.»
«Kormálo tízezer daliás vitéznek
Parancsol, (így felel a király).
Lakása Lánónál vagyon,
Melynek halállal gőzölőg tava.
Rúna magas hajlékihoz jöve,
Dárdát emelve hírt, becsűletet szerezni.
Szép volt az ifjú, s kellemes, mint a kelő Nap
Első szelíd súgára.
Kevesen tehettek fel viadalban ővele!
Engedtenek vitézeim neki;
Leányomat szerelme győzte meg.
Parancsol, (így felel a király).
Lakása Lánónál vagyon,
Melynek halállal gőzölőg tava.
Rúna magas hajlékihoz jöve,
Dárdát emelve hírt, becsűletet szerezni.
Szép volt az ifjú, s kellemes, mint a kelő Nap
Első szelíd súgára.
Kevesen tehettek fel viadalban ővele!
Engedtenek vitézeim neki;
Leányomat szerelme győzte meg.
Megérkezék azonban a vadászatról
Rúróval Árgon; arcáikra folytanak
A büszkeség bús könyvei.
Hallgatva néztek Rúna vitézire,
Kikegy jövevénynek negedhettenek!
Három napig lakozva
Múlattak együtt.
A negyediken Árgon vítt bajt vele.
De ki állhatott Árgonnak ellent!
Rúróval Árgon; arcáikra folytanak
A büszkeség bús könyvei.
Hallgatva néztek Rúna vitézire,
Kikegy jövevénynek negedhettenek!
Három napig lakozva
Múlattak együtt.
A negyediken Árgon vítt bajt vele.
De ki állhatott Árgonnak ellent!
Kormálo meggyőzettetett.
Bosszúra gerjedett kevély dagálya;
S magában eltökéli,
Hogy halva látja fiaimat.
Kimentek együtt a hegyekre,
A barna-hátú szarvasokat vadászni.
Orozva repülnek Kormálónak nyílai,
S vérekbe dőlnek gyermekim!
Sietve tér meg szeretőjéhez ő,
Az inisthónai hosszú-hajú leányhoz.
Elszöktek a pusztákon;
S Annír egyedül maradt.
Leszállt az éj, és visszajött a Nap megint:
Nem hallik árgonnak, se Rúrónak szava.
Kedves kutyájok, a sebes-futású
Rúnár, jelent meg végtire.
Hajlékainkba jött, ott ordított, s azon
Gyászhely felé látszott forgatni bús szemét,
Hol a vitézek elestenek.
Utánamentünk; megtaláltuk őket
S ezen gyepes patak mellé temettük el.
Ez mostan Annírnak szokott menedékhelye,
Szarvas-vadászatról jövén.
Hajladva fonnyadok, valamint az ágtalan
Vén tölgyfa száraz törzsöke.
Örökre folynak könyveim!» -
Bosszúra gerjedett kevély dagálya;
S magában eltökéli,
Hogy halva látja fiaimat.
Kimentek együtt a hegyekre,
A barna-hátú szarvasokat vadászni.
Orozva repülnek Kormálónak nyílai,
S vérekbe dőlnek gyermekim!
Sietve tér meg szeretőjéhez ő,
Az inisthónai hosszú-hajú leányhoz.
Elszöktek a pusztákon;
S Annír egyedül maradt.
Leszállt az éj, és visszajött a Nap megint:
Nem hallik árgonnak, se Rúrónak szava.
Kedves kutyájok, a sebes-futású
Rúnár, jelent meg végtire.
Hajlékainkba jött, ott ordított, s azon
Gyászhely felé látszott forgatni bús szemét,
Hol a vitézek elestenek.
Utánamentünk; megtaláltuk őket
S ezen gyepes patak mellé temettük el.
Ez mostan Annírnak szokott menedékhelye,
Szarvas-vadászatról jövén.
Hajladva fonnyadok, valamint az ágtalan
Vén tölgyfa száraz törzsöke.
Örökre folynak könyveim!» -
«Ronnán! kiált Oszkár itt, s talpra áll;
Ogár! daliák fejedelme, te!
Hívjátok öszve hősimet,
A folyamatos Morven vitézlő magzatit.
Ma megyünk ki még Lánó vizéhez,
Mely széltiben halálos gőzt lehell.
Nem vígadoz Kormálo már sokáig;
Gyakorta ül kardunknak élin a halál!»
Ogár! daliák fejedelme, te!
Hívjátok öszve hősimet,
A folyamatos Morven vitézlő magzatit.
Ma megyünk ki még Lánó vizéhez,
Mely széltiben halálos gőzt lehell.
Nem vígadoz Kormálo már sokáig;
Gyakorta ül kardunknak élin a halál!»
Úgy mentek a mezőn keresztül,
Mint a setétlő fellegek, midőn
A rengeteg pusztákon
Süvöltve hajtják a szelek.
Tüzes villámoktól pirulnak széleik;
Egyszerre megzendül s ropogva döng az erdő,
Előre érezvén az égi háborút.
Oszkár hadi kürtje megriad, s harsogva zeng;
Reng, háborog Lánónak elrémült tava.
Selegelve gyűlnek öszve Kormáló körül
Csengő paizzsa lázító jelére
Az egész vidék felijedt lakossai.
Oszkár, szokása szerént harcolt velek.
Kormálo földre terült kardja alatt.
Az isszonyú Lánónak fiai völgyeik
Barlangjaikba tűnnek el! -
Oszkár az inisthónai leányt
Annírnak elhagyott hajlékihoz viszi.
Öröm ragyogott az öreg derült arcáiról.
Áldva magasztalá a kardok hős királyát.
Mint a setétlő fellegek, midőn
A rengeteg pusztákon
Süvöltve hajtják a szelek.
Tüzes villámoktól pirulnak széleik;
Egyszerre megzendül s ropogva döng az erdő,
Előre érezvén az égi háborút.
Oszkár hadi kürtje megriad, s harsogva zeng;
Reng, háborog Lánónak elrémült tava.
Selegelve gyűlnek öszve Kormáló körül
Csengő paizzsa lázító jelére
Az egész vidék felijedt lakossai.
Oszkár, szokása szerént harcolt velek.
Kormálo földre terült kardja alatt.
Az isszonyú Lánónak fiai völgyeik
Barlangjaikba tűnnek el! -
Oszkár az inisthónai leányt
Annírnak elhagyott hajlékihoz viszi.
Öröm ragyogott az öreg derült arcáiról.
Áldva magasztalá a kardok hős királyát.
Mi nagy vala öröme Ossziánnak,
Látván fiának érkező vitorláit!
Úgy tüntenek szemébe messziről,
Mint egy világos felhő,
Mely napkelet felől emelkedik,
Midőn az útazó külföldeken
Bújdosva jár, s körűle még a gyászos éj,
S annak setétben bolygó lelkei
Mindent komor homályba rejtenek.
Látván fiának érkező vitorláit!
Úgy tüntenek szemébe messziről,
Mint egy világos felhő,
Mely napkelet felől emelkedik,
Midőn az útazó külföldeken
Bújdosva jár, s körűle még a gyászos éj,
S annak setétben bolygó lelkei
Mindent komor homályba rejtenek.
Örvendező víg énekek közt
Vittük be Szelma magas palotáiba.
Nagy áldomást indított a király.
Oszkár nevét ezer bárd éneke
Zengé, magasztalá: Morven vidékei
Felelve hangzottak körül-belől.
Toskár leánya jelen vala; hasonlít szava
A hárfa hangjához,
Mely estve távulról jövén
A völgynek gyenge szellőjével érkezik.
Vittük be Szelma magas palotáiba.
Nagy áldomást indított a király.
Oszkár nevét ezer bárd éneke
Zengé, magasztalá: Morven vidékei
Felelve hangzottak körül-belől.
Toskár leánya jelen vala; hasonlít szava
A hárfa hangjához,
Mely estve távulról jövén
A völgynek gyenge szellőjével érkezik.
Ó tí, kik még látjátok a napot,
Jertek, vezessetek ki dombjaimnak eggyik
Kőszála mellé!
Sűrű mogyorófák végyenek körül,
S közel suhítson ott a tölgyfa is.
Zöld légyen az én nyúgalmamnak helye;
Jertek, vezessetek ki dombjaimnak eggyik
Kőszála mellé!
Sűrű mogyorófák végyenek körül,
S közel suhítson ott a tölgyfa is.
Zöld légyen az én nyúgalmamnak helye;
A hegy folyója távúlról zuhogjon.
Toskár leánya! vedd kezedbe hárfád,
S zengd rajta Szelma kedves énekét;
Hogy az álom örömimnek közepette lepje meg
Víg lelkemet;
Hogy ifjúságom édes álmai
S Fingál uralkodása fényes napjai
Elmémbe visszatérjenek!
Ó Szelma! látom tornyaid,
Látom magas tölgyfáidat,
S bástyáid árnyékos falát.
Látom ma is Morven vitézeit,
És hallom a bárdok víg énekét.
Oszkár Kormálónak forgatja kardját;
Ezer ifjú hős csudálja ékes szíjjait.
Bámulva állnak fiam körül,
S nézik, csudálják karjának erejét.
Látják az atyja szemét örömkönnytől ragyogni;
S olyan dicsőségért sohajtnak ők is.
S meglesz dicsőségtek majd néktek is,
Morven vitéz szülöttei!
Gyakran derül énekre lelkem;
S megemlékezem ifjúságom baártiról. -
De szunnyadozni készt
A hárfa csendes zengedezése most;
Kellemetes álmok szállanak le hangjain,
S koválygva lebegnek már körűlem.
Maradjatok távúl, vadászat gyermeki!
Ne háborítsátok meg nyúgodalmamat.
A rég idők agg énekesse
Nagy ősivel múlat,
Az elővilág dicső fejedelmivel!
Maradjatok távúl, vadászat gyermeki,
Ne háborítsátok
Most Ossziánnak álmait!
Toskár leánya! vedd kezedbe hárfád,
S zengd rajta Szelma kedves énekét;
Hogy az álom örömimnek közepette lepje meg
Víg lelkemet;
Hogy ifjúságom édes álmai
S Fingál uralkodása fényes napjai
Elmémbe visszatérjenek!
Ó Szelma! látom tornyaid,
Látom magas tölgyfáidat,
S bástyáid árnyékos falát.
Látom ma is Morven vitézeit,
És hallom a bárdok víg énekét.
Oszkár Kormálónak forgatja kardját;
Ezer ifjú hős csudálja ékes szíjjait.
Bámulva állnak fiam körül,
S nézik, csudálják karjának erejét.
Látják az atyja szemét örömkönnytől ragyogni;
S olyan dicsőségért sohajtnak ők is.
S meglesz dicsőségtek majd néktek is,
Morven vitéz szülöttei!
Gyakran derül énekre lelkem;
S megemlékezem ifjúságom baártiról. -
De szunnyadozni készt
A hárfa csendes zengedezése most;
Kellemetes álmok szállanak le hangjain,
S koválygva lebegnek már körűlem.
Maradjatok távúl, vadászat gyermeki!
Ne háborítsátok meg nyúgodalmamat.
A rég idők agg énekesse
Nagy ősivel múlat,
Az elővilág dicső fejedelmivel!
Maradjatok távúl, vadászat gyermeki,
Ne háborítsátok
Most Ossziánnak álmait!
