Batsányi János: Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz
Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz
(Hazafiúi aggódás)
Ó te, kinek jeles elméjét örvendve csudáltam,
Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád
Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes
Pályafutásom alatt, elszánt hű társra, s barátság
Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam:
Mint vagy, drága Lacim? sőt inkább élsz-e? s ha még élsz,
Hol vagy most? Száz gond és baj terhének alatta
Ime! barátodnak bús szíve sohajtoz utánad.
Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád
Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes
Pályafutásom alatt, elszánt hű társra, s barátság
Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam:
Mint vagy, drága Lacim? sőt inkább élsz-e? s ha még élsz,
Hol vagy most? Száz gond és baj terhének alatta
Ime! barátodnak bús szíve sohajtoz utánad.
Hasztalanul várván leveled s óhajtva reménylett
Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem
Verseimet; bár azt se tudom, mely tájra bocsássam.
Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,
Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád?
Élsz-e tehát, s hol vagy? mellyik megye puszta vidékin
Bujdosol? és mikor érsz lakozásod előbbi helyére?
Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Oly bús éjbe merűle? hol a vad visszavonásnak
Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá?
Ott, amaz árva mezőn! hol minden fűnek alatta
Eggy-eggy régi magyarra találsz!... Könyvekben elázva
Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén,
A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.
Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője hazámnak!
Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is
Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén
Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván,
Intenek íme! s világ füle hallatára kiáltják:
"Nézz e térre; s tanulj már eggyességre, magyar nép!"
Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem
Verseimet; bár azt se tudom, mely tájra bocsássam.
Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,
Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád?
Élsz-e tehát, s hol vagy? mellyik megye puszta vidékin
Bujdosol? és mikor érsz lakozásod előbbi helyére?
Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Oly bús éjbe merűle? hol a vad visszavonásnak
Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá?
Ott, amaz árva mezőn! hol minden fűnek alatta
Eggy-eggy régi magyarra találsz!... Könyvekben elázva
Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén,
A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.
Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője hazámnak!
Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is
Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén
Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván,
Intenek íme! s világ füle hallatára kiáltják:
"Nézz e térre; s tanulj már eggyességre, magyar nép!"
Ámdemit emlegetem bal sorsunk durva csapásit?
S még ma sem enyhűlő sebeink mit szaggatom újra?
Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! rettenetes név!
Ah! ne gyötörjed az én füleim; lágyítsad azoknak
Mostoha szíveiket, kik honnyok semmi keservén
Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik,
S régi tulajdonaink, erkölcsink, ősi szokásink,
Nyelvünk, törvényink bizonyos vesztének örülnek!
És te, barátom! eredj, vedd tolladat: írd le, mit érez
Ott, epedő szíved! s egyszersmind írd le, mi volt rég
E nemzet, míg a haza közhasznára tekintvén
Bölcs fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;
Visszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon
Vétke miatt! s mi lehetne talán még egykor, ezernyi
Kárunkon okosodva ha már eggyezni tanulnánk,
És, az irígy szeretetlenség otromba dagályát
(Annyi veszély fertelmes okát!) útálva kerülvén,
A nagy egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók,
S hajdani szép hírünk új érdemek által emelnők! -
S még ma sem enyhűlő sebeink mit szaggatom újra?
Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! rettenetes név!
Ah! ne gyötörjed az én füleim; lágyítsad azoknak
Mostoha szíveiket, kik honnyok semmi keservén
Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik,
S régi tulajdonaink, erkölcsink, ősi szokásink,
Nyelvünk, törvényink bizonyos vesztének örülnek!
És te, barátom! eredj, vedd tolladat: írd le, mit érez
Ott, epedő szíved! s egyszersmind írd le, mi volt rég
E nemzet, míg a haza közhasznára tekintvén
Bölcs fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;
Visszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon
Vétke miatt! s mi lehetne talán még egykor, ezernyi
Kárunkon okosodva ha már eggyezni tanulnánk,
És, az irígy szeretetlenség otromba dagályát
(Annyi veszély fertelmes okát!) útálva kerülvén,
A nagy egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók,
S hajdani szép hírünk új érdemek által emelnők! -
Vagy ha talán már visszajövél Budavára királyi
Fénnyel tündöklő híres palotáiba, s ottan
Töltöd ezen vígságos időt, ó drága hazámnak
Érzékeny fia, kellemes éneklője! figyelmezz
Egy kisség szavaimra; felelj kérdésire meghitt
Társadnak, kit bú, bánat, s mély gondok epesztnek.
Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni
Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk
Nyúgoti részének felzendült messze határin.
Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér
Boldogság képével, alélt szívünket; örökre
Eltünik ah! s nem fog soha felvirradni talán már.
Fénnyel tündöklő híres palotáiba, s ottan
Töltöd ezen vígságos időt, ó drága hazámnak
Érzékeny fia, kellemes éneklője! figyelmezz
Egy kisség szavaimra; felelj kérdésire meghitt
Társadnak, kit bú, bánat, s mély gondok epesztnek.
Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni
Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk
Nyúgoti részének felzendült messze határin.
Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér
Boldogság képével, alélt szívünket; örökre
Eltünik ah! s nem fog soha felvirradni talán már.
Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen
Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság
Élesztő tüze súgárit tündökleni látja!
Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt
Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!
Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván
A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket!
Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét
Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén,
Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák!
Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban,
A közjót kereső bölcs polgár, pályamezőben
Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan
Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel
Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván,
E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják!
Csalfa világ! gonosz álnokság! balsorsa hazámnak!
Ó! s hát, hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes
Nyúgodalom puha karjairól munkára sietve,
Éltének fonalát önként rövidíti, hazája
Mély álomba merült fiait serkentgeti, s régi
Durva homályokat oszlatván, új fényre vezérli,
S méltóbb állapotunk útját mutogatja: tehát illy
Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma?!
Tí boldogságunk dühös ellenségi! setétség
Szemtelenül csevegő vad terjesztői! mikor lessz,
S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?
Ó te, világok szent fejedelme! te mindenek atyja,
S gondviselő bírája! ki por-testébe lehelvén
Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert:
Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat
És nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig
Késik még méltó haragodnak mennyköve? Fordítsd,
Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság,
Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le!
Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság
Élesztő tüze súgárit tündökleni látja!
Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt
Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!
Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván
A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket!
Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét
Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén,
Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák!
Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban,
A közjót kereső bölcs polgár, pályamezőben
Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan
Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel
Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván,
E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják!
Csalfa világ! gonosz álnokság! balsorsa hazámnak!
Ó! s hát, hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes
Nyúgodalom puha karjairól munkára sietve,
Éltének fonalát önként rövidíti, hazája
Mély álomba merült fiait serkentgeti, s régi
Durva homályokat oszlatván, új fényre vezérli,
S méltóbb állapotunk útját mutogatja: tehát illy
Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma?!
Tí boldogságunk dühös ellenségi! setétség
Szemtelenül csevegő vad terjesztői! mikor lessz,
S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?
Ó te, világok szent fejedelme! te mindenek atyja,
S gondviselő bírája! ki por-testébe lehelvén
Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert:
Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat
És nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig
Késik még méltó haragodnak mennyköve? Fordítsd,
Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság,
Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le!
Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve
Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod,
A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát
Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében
Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.
Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal
Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.
Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár
E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.
Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,
Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább
Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.
Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem
Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!
Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan
Érdemeket. (Csak ezek fogják nyújthatni tovább is
Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván
Újolag, a természetnek lefizetjük adóját.) -
Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság
Útján; szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,
Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül
Emberiség. - Haza! szívemnek bálványa! tenéked
Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak
Már egyedül; - mivel ah! teneked hasznodra lehetni,
Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsőség! - -
Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod,
A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát
Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében
Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.
Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal
Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.
Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár
E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.
Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,
Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább
Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.
Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem
Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!
Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan
Érdemeket. (Csak ezek fogják nyújthatni tovább is
Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván
Újolag, a természetnek lefizetjük adóját.) -
Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság
Útján; szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,
Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül
Emberiség. - Haza! szívemnek bálványa! tenéked
Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak
Már egyedül; - mivel ah! teneked hasznodra lehetni,
Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsőség! - -
Mit véljünk? e kétes idők veszedelmit előre
Látva, mi jót várjunk? Budavára királyi lakossi
Mit várnak, mire készülnek? s mibe volna remények,
Hogyha megént valamely szélvész támadna? Ki fogná,
Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk
Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?
Állnak-e még főbb oszlopaink? ó, állnak-e bölcsebb
Szándékú jeles embereink? Ott vagynak-e népünk
Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?
Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen
Eggyeznek? s melly istenség bölcs karja vezérli
Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak
Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve?
Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőle?
Jaj! félek, félek, nehogy építőivel eggyütt
Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen
Végre, s irégyinket méltó kacagásra fakassza!
Vígasztalj, ó kedvesem! És ti, nemzeti létünk
Szent űgyét viselő több más hű társaim, a kik
Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva
Népetek óhajtott díszére javára serényen
Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva
A szeretet kötelén velem egy fő célra siettek;
Jertek, társatokat vígasztaljátok! epesztő
Gondjait enyhítvén, s táplálván szíve reményét.
És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink
Sírjai közt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem
Hallom zengedező hárfád!) Vess néma keserved
Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod
Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd
Bízodalom súgáraival bús lelke homályát!
S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink?
Mit mivel a bölcs Koppi? mikép nevekednek alatta
A haza jobb csemetéi? mikép gerjednek erőre
Bajnokaink unokái, midőn a régi világnak
Nagy példáit festi? Hová lett Versegi, s mint van?
Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek
Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják.
Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis
Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?
Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e, vagy ismét
A jók ellenségeinek szolgált az igazság? - -
Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló
Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van
Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon,
A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre?
S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?
És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?...
Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom!
S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.
Látva, mi jót várjunk? Budavára királyi lakossi
Mit várnak, mire készülnek? s mibe volna remények,
Hogyha megént valamely szélvész támadna? Ki fogná,
Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk
Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?
Állnak-e még főbb oszlopaink? ó, állnak-e bölcsebb
Szándékú jeles embereink? Ott vagynak-e népünk
Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?
Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen
Eggyeznek? s melly istenség bölcs karja vezérli
Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak
Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve?
Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőle?
Jaj! félek, félek, nehogy építőivel eggyütt
Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen
Végre, s irégyinket méltó kacagásra fakassza!
Vígasztalj, ó kedvesem! És ti, nemzeti létünk
Szent űgyét viselő több más hű társaim, a kik
Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva
Népetek óhajtott díszére javára serényen
Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva
A szeretet kötelén velem egy fő célra siettek;
Jertek, társatokat vígasztaljátok! epesztő
Gondjait enyhítvén, s táplálván szíve reményét.
És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink
Sírjai közt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem
Hallom zengedező hárfád!) Vess néma keserved
Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod
Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd
Bízodalom súgáraival bús lelke homályát!
S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink?
Mit mivel a bölcs Koppi? mikép nevekednek alatta
A haza jobb csemetéi? mikép gerjednek erőre
Bajnokaink unokái, midőn a régi világnak
Nagy példáit festi? Hová lett Versegi, s mint van?
Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek
Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják.
Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis
Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?
Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e, vagy ismét
A jók ellenségeinek szolgált az igazság? - -
Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló
Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van
Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon,
A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre?
S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?
És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?...
Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom!
S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.
(1792)
