Berzsenyi Dániel: AZ EST
A bércből kiforradoz,
S mohosúlt kősziklafalak
Közt a völgyre szakadoz;
Égig nyúlt súdarokkal,
S bokros tölgyek árnyékoznak
Terebély zöld ágokkal:
Az ég dicső képére,
Ott nyissuk meg szíveinket
A szépnek érzésére.
A hegyekbe merűlnek,
S Hesper pirúló lángjai
Alkonyaton derűlnek.
Az aranyos felhőket,
Esti szellőcse lengeti
Az illatos ernyőket.
A hold csendes fényében,
S rózsabokrok közt mosolyog
A patakok tükrében.
Nyílik meg most előttünk,
Minő mennyei csendesség
Lelke lebeg körűltünk.
Mosolyogva tér hozzánk,
S az istenek békessége
Nyugalmat harmatoz ránk.
Hallgatott minden, s így állt,
Midőn gyöngyház-szekerében
Anadyomene szállt.
Latmus virulmányait,
Hogy Endymionra rakta
Isteni szűz karjait.
Legkedvesb ünnepe ez,
Hol a forró érzelmeknek
Lángja önként gerjedez.
A gyönyörű érzésre,
S Plátó karján emelkedik
Égi lelkesedésre.
Eredeti fényében,
S legtisztább örömbe merűl
A természet ölében.
A földi vak lármában,
E szentséget nem lelheted
Semmi tündér hivságban.
Gyarló ecset majmolja:
Itt a csuda szépségeket
Alkotó kéz rajzolja.
A balgatag sokaság:
Itt a szívet s észt megnyitja
A józan magányosság.
Csapodár kar öleli,
Nem talál rokon-érezőt,
Nyúgodalmát nem leli:
Melly úgy buzog keblében,
Mint a kies Arethusa
A hold ezüst fényében.