Bessenyei György: AZ ELMÉRÜL
Felkel s lengedezve jár az habok felett,
A kősziklán süvölt suhogó szárnyával,
A mélységbe mormol bús csavargásával,
Ha felemelkedik nagy hegyek tetején,
Nyugoszik a szörnyű kőszálaknak hegyén,
Innen az egekbe felkel süvöltéssel,
S úgy száll a völgyre le szép lengedezéssel,
Egyenlőül repdes tengeren, térségen,
A magas egekbe jár mint a mélységen,
Tűz, víz, fagy, setétség, sem nagy világosság
Elmém! te is ekként jársz szívem tengerén,
Sok habokat csinálsz széjjelfolyó erén.
A magas egekbe mégy repüléseddel,
A mélységbe alájössz lebegéseddel,
Égünk, földünk között gyakran lengedezve
Függesz, e világot gondolattal nézve.
A dühös habokon serénységgel futhatsz,
Szörnyű bérceinkre sebességgel hághatsz.
Mennyet, földet, poklot, tengert öszvejárkálsz,
Mindenekrül gondolsz, valamit feltalálsz.
Csudállatos elme, millyen valóságod, |
Érzékenységeim a történetektül
Ha fellármáztatnak, mint dühös szelektül,
Szívemnek csatáján veled a változás
Olly, mint a habok közt csapdosó villámlás.
Gondolatod dörög, vele a szív habzik,
Fájdalmas érzése szüntelen változik.
Nem nyughatsz, mindenkor futkossz a világon,
Felakadsz, repdesvén, minden kicsiny dolgon.
Meddig akarsz menni már repüléseddel?
Feldúlhatsz-é mindent vakmerőségeddel?
Tudd meg, hogy te abbul semmit nem ismérhetsz,
Amit e világon járkálva fellelhetsz.
A teremtés könyve el van tőled tiltva.
El nem érhetsz soha te ide olvasva.
Igaz, e világba mindent általjárhatsz,
De afelől semmit meg nem magyarázhatsz.
Mennyire nem ragadsz vakmerőségeddel!
Semmit nem gondolsz már nagy csekélységeddel.
Mondd meg, micsoda az, honnan e nagy világ
Kijött, mint egy élő fábul valamelly ág?
Tudakozd PLÁTÓtul a mély természetet,
Magyarázza NEFTON az örök nagy rendet.
Mi módon dolgozik a természet belől,
Mikor származását hányja mindenfelől?
Magyarázza meg LOK, melly valóság vagy te,
S hol van egy plántának nevelő élete?
ARISTOTELES is mért nem mondhatja meg, |
Micsoda kerekek azok a mélységbe,
Amellyek forognak olly nagy serénységbe?
Ez mint egy óralánc fel nem húzattatik,
Szüntelenül forog, mégsem bomolhatik.
Csak aki teremtett, a' láthat ide bé
De egy halandó por soha nem jut mellé.
Elmém ne fárasszad itt nagyon magadat,
Ismérd meg vérembe alacsonyságodat.
Ne tedd bírájává léted e világnak,
Ne légy ítélője olly számos vallásnak.
Csudáld teremtődét, lásd meg kicsinységed,
Ne erőltesd sokra árnyék semmiséged.
Nézzed e világot, tanácskozz mindennel,
Csak ne háborodj meg soha az Istennel.
Ne vádoljad eztet nagy teremtésébe,
Ki örökös marad dicsőült egébe.
Ennek kebelébül e világ elterjedt, |
Felettünk, alattunk, bennünk, mindenütt van,
Éljünk vagy múljunk bár, megmaradunk abban.
Ő terjeszkedett ki csak teremtésével,
Mindent magáért tart nagy Istenségével.
Ez az erő, nékünk úgy tetszik, sehol sincs,
De mégis szemléled, akármerre tekints.
Őtet csudáld, elmém, okoskodásodba,
Imádjad nagy voltát csak gondolatodba.
Úgy nézd ezt, mint léted véghetetlen atyját,
Vizsgáld természeted, s ne bántsd akaratját.
Gondolkozz józanon, vezéreld életed,
Elrendeli az ÚR holtom után léted.
Járjál egen, földön, vizsgálj mindeneket, |
Repdestessen széjjel nyughatatlanságod,
De ne felejtsd soha nagy alacsonyságod.
Semmit nem ismérhetsz, alázd meg magadat,
Érzékenységimben őrizzed javadat.
Itt határoztatik édes nyugodalmad,
Ha ezek kínoznak, rád rohan fájdalmad.
Mint egy cifra árnyék, csak ollyformán habzol,
Érzékenységimben szüntelen változol.
Örömöm s fájdalmam rabja vagy létedbe,
Ezt kerülöd, amazt keresed éltedbe.
Ezek közt hánykódván, végre tőlem eltűnsz,
S gondolattal éltem vezérelni megszűnsz.
Visszafutsz a széjjelterjedt erősségbe,
Mindég lengedezel egy nagy Istenségbe,
Megtart e nagy erő belső része között,
Ki minden teremtést magába megőrzött.
Semmi nem múlhat el e nagy természetbe,
Csak változik, de megmarad az Istenbe.