Csokonai Vitéz Mihály: A tengeri zivatar
A tengeri zivatar
Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
| Béfonván a setét felhők szövevényje, |
| Nyargal véle az ég felsőbb határára. |
| Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja. |
| A tenger sikóltó zúgással verődik. |
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
Közte az ellobbant villámok látszanak,
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
Most a hajót olyan magosra feltolják,
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
| Egyesűl a tenger atyafi habjával. |
| A tüzes mennykövek pattogva húllanak. |
| Az égnek mind a két sarkát öszverázza, |
| Melyre a bús tenger torka mind rábömböl. |
| Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek: |
| Hogy már az árbocfák a holdat korholják. |
| Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik, |
| Kötésit a dühös habok öszvetörik. |
A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
A halál kevélyen nyargal a habokon,
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
| Melyre azok választ mennykövesen adnak. |
| Nyílait ordítva szórja el azokon. |
| A sárga félelem s kétségbeeséssel, |
| Rettentőbbé teszi e nappali éjjel. |
| Remegő szavait ketté darabolja, |
| Némelyik csak piheg, nem bírván magával. |
Azomba lobbannak a szörnyű villámok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
| A rettentő tüzek húllnak s nincsen számok, |
| Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög. |
| Nagy csatát kevernek vad forgószelei. |
| Verődnek a habok egymáshoz ezeren. |
Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
| Híg palotájának lehúllt omladéki. |
| Hát látja a szörnyű pusztúlást határán: |
| Jól öszveattázván őket s vezérjeket. |
| Így mind hazafelé ereszti békével. |
Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja,
A nap a felhők közt magát csillogtatja
Végre minden felhők messze elenyésznek,
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
| Triton és Nimfái mennek seregébe, |
| S a felduzzadt habok hátait símítja. |
| S hízelkedve urok lábához borúlnak. |
| Az elzárt egeknek kékségét megnyitja. |
| S közűlök nyájason virít ábrázatja. |
| S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek. |
| Az égnek a főldet, s a főldnek az eget. |
