Csokonai Vitéz Mihály: Rút ábrázat s szép ész
Rút ábrázat s szép ész
Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
Hogy én, ha magamnak zőld kantust vehetnék,
És hogy te nem tennél már engemet másnak,
Melyen ha Ily cirmos képpel hirintóznék,
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
Azért így szól rólam véled sok goromba,
Hogy egy lóganéjon hízott rút pöfeteg,
S orcám fertelmei irtóztató nagyok. |
Olvasva a majmok között elmehetnék. |
Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak, |
A varjú csak felém jönni is irtóznék, |
Magam képe is tud játszani maskarát. |
Hogy ez csak egy essős időben nőtt gomba; |
Melyre tekinteni a szemnek viszketeg. |
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
Szép súgárok lábad egyenes szárai:
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
Büszke fejér mellyed nem becses portéka,
Síma kezeiddel szívünket ne ragadd;
Ne légy márvány nyakad bőv magasztalója:
Az igaz, fejérlik orcád igen szépen,
Még Mídás vagy amaz régi szamár se tett. |
Kiben csak egy szóra kong a kaponya már. |
Hogy lettél csak cifra makhina, fájlalom. |
Még szebbeken járnak a szarvas borjai. |
Az anglus csikókba szebbet is szemlélünk. |
E' csak egy kotlós szív pompásabb hajléka. |
A mutató fától e díszt meg ne tagadd. |
Illene rá a cseh ló nyakravalója. |
A kecske hátúlja úgy fejérlik éppen. |
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat,
Erős vagy? s levered az erőseket is?
Te a főbe tartod minden szépségedet:
Ez jóllehet csínos, s módija mostani,
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
Csak elől épp volna egy keveset lompos,
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
Még én veressebbnek láttam egy kutyádat. |
Erősebb az ökör s levér tégedet is. |
Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet. |
Még sem merne reá a cinke szállani. |
Ilyen volt a Jónás félérésű tökje. |
Lehetnél a nyájba az első kolompos. |
Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad. |
Ily tarka madarka vagy hát te, barátom.
Libegj te a felhőn, fitogtasd magadat,
Én itthon maradok formátlan testemmel,
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom. |
Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat; |
Tökéletesítvén őtet is eszemmel. |
Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik. |