Csokonai Vitéz Mihály: A pendelbergai vár formája s megvétele
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
Vizenyős utcáit mindenek vizsgálják, |
Körűlte forgódó elmével strázsálják. |
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
Mert ez a testiség egy mulató helye, |
A fő gyönyörűség summája, veleje. |
A gyönyörűségre midőn igazított.
A természet szoros helyre szerkesztette, |
Bájoló mínáit körűl helyeztette, |
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
Amitől leginkább el vagyunk rekesztve, |
Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve. |
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
Melyeken ha ésszel felfelé cicázol, |
A gyönyörűségbe egészen elázol. |
Láttatol bírni a világ mindenével.
Felette a várnak terűl kies halom, |
Melyet tapogatni csupa nyugodalom. |
Már gyakorta elő halált okozának.
Fejűl, az épűlet pompásabb díszére, |
Csupa remek dombot tettek tetejére, |
Mely a sík frontjáta fürtönként terűle.
Úgy látszik, mint a hegy tetején épített |
Fehér kastély előtt sorba kiterített |
Játszi levelével, sugárzó ágával.
Legfőbb kommendánsa a várnak itt lakik, |
Külön szobácskába elől strázsáltatik. |
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
Két tündöklő strázsa vigyáz a lesekre, |
Szerencsés s kedvetlen minden esetekre, |
Jobb a vizitáló, hogy jókor szalad el.
De ha ragyog, feljebb s alább ugrándozik |
Fedele, kedvedre akkor játszódozik. |
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
Ahol a levelek, válaszok szedetnek, |
A száguldozásra posták rendeltetnek. |
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
A két piros ajtó lassú csattanása |
A nyugodt csendes vér elektrizálása. |
A szelíd nyájasság mulató hárfája;
Itt bomlik fel a frigy, és béke köttetik, |
Szapora csókokkal itt pecsételtetik. |
Azért mulatozni aki belé készült,
Hol alól, hol felől igazgatta útját, |
Míg megkóstolhatja ezt az élet-kútját. |
Majd a dombocskának s várnak csudálása
Vezeti a kezet az ország útjára, |
A megelégítő öröm forrására. |
Anglus kert formára fákból van űltetve.
A levegő ege belől igen nedves, |
Kár is, hogy sokaknak olyan igen kedves; |
Hamar andalgást fog magának okozni.
Olyat kap hát ettől ennek kedvelője, |
Amit az anglusnak szerez levegője. |
S egy morális görcsöt nyujtana kezembe.
Hát a szita szemek, s a gyáva gondolat, |
Éretlen, mindenre érzékeny indulat, |
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
A stoicust mondva nem kínzó podágra, |
Amely ha belékap, szakad ezer ágra, |
Inak gyengesége, a bőr sárgulása,
A fehérrel piros képnek komorsága, |
Mind ettől származik vad bika-mordsága. |
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
Hát még a hasmenés? hallgass, szette-vette, |
Csak a rossz kakálást hogy elő nem vette. |
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
Nohát vessz magadba, Kátó így felele, |
Elmehet dolgára, nincs is itten helye. |
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
És ő is tám azért oly szomorú szegény, |
Hogy az ostromlásba volt gavallér legény. |
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
No de szegény ördög tán olyanról szóla, |
Aki, mint a kotló, le se szállna róla. |
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
Te pedig, barátom, élj vele módjával, |
Hasznos orvosság ez egy kis diaetával. |
Mint a legfrisseb víz, egyszer megpállana.
* |
Kies vidékének bájoló formája.
De vagynak, melyeknek a pöfeteg gomba |
Rongált várok vagyon már a sok ostromba. |
Melyeket a rothadt csatornák vizeznek.
Csak a tulajdonos maga cémentezi, |
A légypökés ellen más nélkül legyezi. |
Ki- s béhorkadt farát köhögve fóldozza.
Olyan büdössége, hogy tán Gomorának |
Kénköves mennykői mind idehullának. |
Ez is olyan, mintha éreznél maszlagot:
Mint az Avernus tó fekete levébe |
A madár a büdös gőz miatt reptébe |
Dohos mocsárjába végképp elmerűlnek.
Amely rothadt balzsam volt a kicserzőjük, |
Annak büzhödt sárja lesz a temetőjük. |
* |
Bezzeg a törvényt is asszony-módon írják.
Mert bár a vitézek alá hódíttattak, |
Mégis sokezerszer másnak átadattak. |
De a háborútól magam megkíméltem.
De minthogy másokkal vitéznek születtem, |
Szerencsét próbálni magamba feltettem. |
Hogy jelentene bé a kommendánsának;
Hogy már akkor tudta, mit akarnék vele, |
Teljes örömömre eképpen felele: |
Megegyezek benne, hogy az úr bírhassa.
Csakhogy mit izennek alól, meg kell várni, |
Így fogunk dolgunkba szerencsésen járni." |
Sőt egy kevés tessék rövid választ adnak.
Innen lefelé a tanácsházba mentünk, |
Ahol kötelező írást pecsételtünk. |
Nem leszek, sőt inkább megnagyobbítója.
Ő is, hogy megesmér engemet urának, |
Mindenkor enged, mint parancsolójának. |
Hogy így boldogúltam elkezdett munkámba.
Készítém vitézim pompás parádára, |
A várba akarván menni vacsorára. |
Büszke paripákon elébb ballagtattunk.
Hát amint a két domb völgyébe sétálunk, |
Egyszerre ellenség truppjára találunk. |
Hát avantgárdámra vakmerőn ütöttek,
Azon dombtetőkre már felszalasztották, |
Kicsibe múlt, hogy a sort fel nem bontották. |
Ki jámbor létére elleségem leve.
Ő ugyan előre már mindent jól tudott, |
Mert a kommendánsnál velem is alkudott; |
Őnéki többnyire csak hallgatni kellett.
Ha enyím lesz a vár, bizonyosan hallá, |
Néki úti fűvet kötnek talpa alá. |
Titkos lyukakon a várból kitérűle,
Én pedig szeretném, ha még meghódolna, |
Mert féltő váramon lakat gyanánt vólna. |
Minden komondornak szabad bele járni;
Elsőbb simogatva kezdtem kísérteni, |
De ezzel kevésre lehetett ám menni. |
Hát az én vitézem egyszerre megretten,
Mert tüzesen kezdtem én is parancsolni, |
Seregén által kell akárhogy rontani; |
Láttatik nyújtani barátságos kezet.
De mikor a várnak sáncaihoz értem, |
Ott a boldogtalant meg hiába kértem. |
Vitézit elfogván, hogy beszorongattam.
Ekkor a nagyságos Kívánság kijöve, |
Legfőbb tanácsosné egy sálvétet löve. |
Vivát kiáltással seregem vezette.
Kicsiny volt a kapu, le kellett rontani, |
De elébb még maguk kezdték megbontani. |
Vereses vizekkel a főldet áztattuk.
Mert a sok Indúlat nevű lakosokkal, |
Akik látásunkra nem bírtak magokkal, |
Tudom, nem volt annyi a bécsi határba.
Mikor a két sereg együtt verekedett, |
Belől a bártyán a nép kétségeskedett, |
Csattantom acélom puskám kovájára,
Talám nyolcszor lőttem, mindnyájan elhaltak, |
Mert azelőtt ilyet sose tapasztaltak. |
Ájúlva, reszketve rendkívűl vert erem.
Akkor kiváncorgék a várnak szélére, |
Retten néztem puskám elrongált csövére, |
A bémenetelért meg belém kötöttek.
Kedveztek, kivált a puskámat forgatták, |
Bájoló szerszámmal úgy megigazgatták, |
Kedvekért ezt talám hétszer kellett tenni.
Már úgy megszűkűltem töltésbe, fojtásba, |
Hogy csak két golyóbis volt a patrontásba. |
Végre csütörtököt adott a szerszáma.
* |
Hol szép színnel mindent magamhoz csatoltam.
A vár-általadás törvényje a' leve, |
Mit Állhatatlanság tanácsosné teve: |
A várat rontani benne ne pihenjek,
Vitézim bűzhítnék a levegő eget, |
Vagy tán szereznének francia szőnyeget. |
Ne merjen senki is akadályt okozni.
Aláírja magát az Állhatatlanság, |
Hogy örökké légyen másolhatatlanság. |
Minthogy nemcsak fővár, de akadémia.
A tudományoknak oly bővibe vagyon, |
Hogy más oskolákat mind felűl haladjon, |
Kivált a nőtelen, friss tráncsírozóknak.
Krutz kriminal! ezen nagyon felborzadék, |
Haragomba ilyen erős törvényt adék, |
Senkinek, vagy lábát küszöbén bétenni.
* |
Még bosszúságomra kuklival játszanak,
A billiárd pálcát bátran taszigálják, |
Mert a hűségtelen strázsák nem vizsgálják. |