Csokonai Vitéz Mihály: [Estve jött a parancsolat...]
[Estve jött a parancsolat...]
Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.
Akkor vált el éppen tőlem,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.
Sírva mentem kvártélyáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.
A szívem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Mikor búcsút veve tőlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Elment tőlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.
Fekete főld, gyászos parlag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.
Menj, győzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.
