Csokonai Vitéz Mihály: Haljunk meg
Haljunk meg
Mint a szőllő kebeléhez
Vagy a bús szilfa mellyéhez
| Szorítja támaszait, |
| A borostyán ágait; |
Mint hív galambok, egymással
Félig alélva portyásznak
| Eggyé olvadt csókjain |
| Egymás hív ajkain: |
Óh, ha úgy ölelhetnélek
Ha úgy szorítná, míg élek,
| Én téged s te engemet, |
| Hív szíved hív szívemet; |
Ha csókjaiddal csókjaim
S ajkaidról ajakaim
| Úgy egyesűlhetnének, |
| Örökké függhetnének: |
Az istenek szálájában
A menny ambróziájában
| Úgy megvetném a nektárt, |
| Úgy én nem tennék sok kárt. |
Hosszas csókjaink folytában
S szádból e boldog órában
| Örömmel alélnék el, |
| Édes halált szívnék fel. |
Jövel, óh jövel, haljunk meg!
A halálban se váljunk meg,
| Már megy lelkem kifelé: |
| Siess karjaim közé. |
Amely kéz hív hamvainkat
Bontván csendes álmainkat,
| Egymástól elszakasztja, |
| Óh, átkozott légyen a'! |
A mirtusok hűs bóltjában,
Egy zőld sírhalom magában
| Hol elhúnyni találunk, |
| Jegyezze hív halálunk. |
Lelkeink pedig menjenek
Csókok közt emelkedjenek
| Egyesűlt lehellettel, |
| A boldog egekbe fel. |
Ama szerencsés mezőkre,
Hol a mennyei tetőkre
| Hol örök élet hever, |
| Zúzt a bús tél nem kever; |
Amelyek zőld határjára
S örök fényt fest hűs aljára
| Halhatatlan tavasz néz, |
| Ama mindenható kéz. |
Hol a fák szebben virítnak,
Tisztábbak, s jobban újítnak
| S a szellők fuvallási |
| A folyók mormolási. |
Ahol a nedves szemekről
Ahol a vérzett szívekről
| A bús könnyek lehúllnak; |
| A fájdalmak elmúlnak. |
Ahol a hív szeretőket
S egymással szerelmek őket
| Örök láncok kerítik, |
| Örökre egyesítik. |
Ahol Pháon bús Sapphóját
És Petrarca hív Lauráját
| Megöleli végtére, |
| Forrón nyomja szívére. |
Ahol kevesebb bánattal
Helóízt jobb foganattal
| Néz Abelard hívére, |
| Tanítja szerelmére. |
Óh, égi örömérzések! -
Jer, haljunk meg, én nem kések,
| Nézd, az ég már nyílva vár: |
| Óh, bárcsak ott volnánk már! |
