Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly
Másfelől Ázsia partjait csapdossa, |
Kevély fala alatt Konstancinápolynak, |
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. |
Téged nem rettenthet itt semmi félelem. |
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat! |
Őltözött törökök találkoznak szembe. |
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát. |
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja. |
Minden szépségeket tőlünk béburkola. |
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe. |
Amelyben csirippol a császárnak titka. |
Erőt, egészséget sok hívek kívánnak. |
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek. |
Bémegyen e dáma-bibliothékába, |
Író pennájának megnyílni kívánna. |
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak. |
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. |
Nevével a bennek lakó Muhamednek! |
Az ezekben igen gyönyörködő Alla, |
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja, |
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán. |
Melyek a fellegek közé rejteztetek! |
Fényével az égi holdak számát toldja. |
A szentség színével bémázolt babona! |
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? |
A vitézek kardján s a népek bilincsén? |
Együgyű keblében nyugva heverészett, |
Hogy keresd a vak éj fiainak javát. |
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. |
Élt az emberiség legszentebb törvénye. |
Oldalába raktad, bal madár! fészkedet: |
Értelem azt a sok felséges templomot. |
Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából |
Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. |
Leteszi a mennynek árendáját s bérét, |
Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra. |
S éjjel a népek közt húholod azokat. |
S mennyei képedet látván, imádhassunk. |
És onnan ígéred a paradicsomot, |
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba. |
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken, |
Hogy az ember azzal lehet Isten fia? |
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen? |
Ámbár emberséges ember volt örökké. |
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. |
S mindenek hallgatni fogják beszédedet. |
Az éjnek madara húholni megszűnik. |
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. |
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. |
Mint kiált fel szóval egyet az értelem, |
A szívről az avúlt kérgek lepattognak; |
Édes fiainak sebeit gyógyítja; |
S az ember az embert ismét megöleli. |
Boldogító érccé válnak a harangok. |
Amin most egy cifra tornyot építenek. |
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, |
Vajha te csak egyszer említnél engemet |
Nemes útálással halnék ki belőle. |