Csokonai Vitéz Mihály: Az Otahajta
Az Otahajta
Levél egy nagyérdemű úrhoz
- - - - - - - -
Így gondolkodott magában
Sorsán puszta kősziklában.
Így gondolkodott magában
| Az egyűgyű Otahajta, |
| Ki egykor egyet sohajta |
Ő látván, hogy szűz fényében
A tengernek kék vizében:
| A nap az ő partján jön fel, |
| Az ő partján enyészik el |
Azt gondolta csekély ésszel,
A világ mind az öt résszel.
| Hogy egy-két vad kőszirt között |
| E kis szigetbe kőltözött |
Hogy annak minden forgása,
A szomszéd tenger habzása.
| Baja csak abban végződik, |
| Ha a szigethez verődik |
Amely minthogy messze terjedt,
S annak tudására gerjedt...
| Gondolta, hogy van valami |
| Még arra, de nem tudja mi, |
De megúnván bőlcselkedni
A pusztákra, gyökért szedni. -
| Tévelygő gondolatival, |
| Elindúlt vadtársaival |
S hát, ím, víg kiáltásokra
Száll pompáson a partokra,
| Rendűl meg a sziget tája; |
| S egy európai gálya |
Melynek várából végtére
E sovány sziget szélére.
| Nyájas nézéssel kilépe |
| A boldogabb világ népe |
A több gyáva barbarusok
Milyen nyájas geniusok,
| Elfutottak félelemmel: |
| De ez nézi meredt szemmel, |
Akik vele fogtak kezet,
Sohajtozva elkérdezett.
| Kiknek szívek oly jó, oly szent, |
| Rólok s hazájokról mindent |
E jószívű idegenek,
Mindent előbeszéltenek. -
| Ami csak szép valójába |
| És csínos Európába, |
Az indus szemét könny telte;
S barátit rendre ölelte.
| S mihelyt a boldog megyébe |
| Hívták, - ugrott örömébe. |
