Csokonai Vitéz Mihály: Az 1741-diki diéta,
A régi jó magyar szív
Saját királyihoz hív!
A Hír.
A prímás, R. Sz. B. herceg, galántai gróf Eszterházy Imre, esztergomi érsek.
A haza Géniusa, Magyarországnak angyala.
A régi vitézek karja.
Mária Terézia, Magyarország nőkirálya.
A nádor, erdődi gróf Pálffy János fővezér.
A Duna.
A magyarok karja
Kik nagy őseink nyomába |
A magyar nemzet dolgában |
Most is öszvegyűltetek. |
S vélünk édes nemzetünket, |
Melynek állandó javára |
Éljetek, mind éljetek! |
Boldogítsatok bennünket |
S vélünk édes nemzetünket; |
Éljetek mind, éljetek! |
Nemzetünknek régi fényét |
S a királyi ház reményét, |
Melyet vét csak bennetek. |
S vélünk édes nemzetünket, |
Melynek állandó javára |
Éljetek mind, éljetek! |
Venni szárnya óltalmába, |
S a jövő idők folytába |
Élni fog majd híretek. |
S vélünk édes nemzetünket, |
Melynek állandó javára |
Éljetek mind, éljetek! |
Kik nagy őseink nyomába |
A magyar nemzet dolgába |
Most is öszvevegyűltetek. |
A hír
Kisarjazott nemes magyar vitézek,
Ti bőlcs személyek, akik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e királyi várba feljövétek,
Hogy a magyar nevet naggyá tegyétek.
Örűl tinéktek a sebes Dunának
S a kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a magyar hazának régi díszét
Tibennetek szemléli tűndökölni.
Ah, boldog nép! az ég takargat téged,
A csendes békesség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid bátorság keríti,
Termékenység csepeg minden meződre,
Szent nyúgalom s öröm lebeg feletted,
Ah, boldog nép! az ég harcol melletted.
De ah, reszkess, de ah, rettegj, magyar nép,
Mert ellenséged ellened kizúdúlt
S dühöskedő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget és kevély dagállyal
Rabolja a sok kincset,
Melyből kezedre verje a bilincset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a csek főldre tűzzel, vassal,
A dölyfös franc ellepte táborával
A Rénus szép vidékét;
Mindenfelé elterjedt már az ínség,
A jajgatás hallik minden határon,
Bellóna vérengző vasostorának
Csapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, óh nemes magyarság!
Ez a veszély, ez a csapás hazádhoz,
A lángok már a Karpatusra sütnek,
A sok jajszó feléd jön a Dunával,
Az ellenség rettenti már határod,
Szabad törvényed és királyi széked.
Ah, hív magyar! ha kedves
Előtted a szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod óltalmában;
Menj, míg a tűz be nem ront Dáciába.
A bátorság menthet ki s a sietség:
Ah, kelj ki, kelj ki hát, vitéz nemzetség!
Törvényedért, királyodért, |
Vezessenek nagy tetteid |
Nagy őseid nyomába! |
Hazádat is rettegteti, |
Rabol, pusztít a francia; |
Hajh, kelj ki a csatába! |
Hajh, kelj ki a csatába! |
Méltóságos urak, jó hazámfiai, |
Kellő orcátokon űlnek a hazai
Igaz szeretetnek fényes vonásai.
Elég igaz magyar van még közöttetek, |
Nemes, tiszta s bátor még a ti szívetek:
Ah, élnek boldogúlt őseink bennetek.
Szemeim e házban még sokakat lelnek, |
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A nagy Attilának s a vitéz Lehelnek.
Mennyi sok veszély volt s inség hajdanába, |
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Melyek rettentettek, de mind csak hiába!
Mennyi ellenségink s rablóink voltanak, |
Hogy hazánkat s minket főldig raboljanak,
Gyermekinkkel együtt bilincsre hányjanak!
De dicső atyáink, bajnoki lélekkel |
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk minden törvényekkel.
Hazánkban szabaddá lett minden szegelet, |
Ah, űljön sírjokon az érdem s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett.
Tudom, ti sem fogtok tőlök elfajúlni, |
Készebbek a harcon vitézűl kimúlni,
Mint a magyar névvel homályba borúlni.
Tudom, hogy a fényes dicsőség várába |
S azt a fegyvert, amely szolgált a hazába,
Rakjátok a jó hír örök templomába.
S amely véreteket szerelmes hazátok |
Azzal nagy nevetek s vitézi próbátok
A halhatatlanság falára írjátok.
Hogy e királyi védelem |
Sok századig fog élni. |
Mind a ti lelketek felől |
Fog e világ beszélni. |
S ezért gondjok lesz rátok is, |
Hatalmas bajnokokra. |
S örömmel teljes könnyeket |
Hullatnak sírotokra. |
Szent István és László örök trónusából,
Lehozván e boldog vitézek lelkeit
És e századbéli fátumok könyveit,
Kedves magyarjaim! jövök tihozzátok,
A ti pártfogótok szavait halljátok!
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a magyart s azt a jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes helytartóm nézzétek;
Hogy ő gyógyítsa meg hazátok sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűlt köveit;
Hogy a magyar névnek dicsősége légyen,
S minden panaszt a ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje
S közöttetek saját személyem viselje.
Kit a nagy Károly nemzett, |
Hogy benne minden nemzet |
Tiszteljen jó anyát: |
Lesz néktek hív anyátok, |
Alatta kis hazátok |
Sok boldogságot lát. |
S az én felkentemet haddal megtámadta,
A frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják.
Rátok is a véres kardot kezdik fenni,
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama boldogságban részetek nem lészen,
Melyet a végzés tart számotokra készen,
Mert én Tréziának kinyertem az égbe,
Hogy soká lehessen anyátok egyvégbe.
Ez a jó királyné, még az meglátjátok,
Kiveszi a porból és szennyből hazátok,
S a magyar főld az ő lelke idejétől fogva,
Mint nagy Lajos alatt, virít mosolyogva.
S mihelyt a trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időt számlál a szegény magyar nép.
És az apolgató békesség ölében
Örűlnek a múzsák a magyar Tempében.
Talpokra állanak a ledűlt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a szegények.
És negyven esztendők csendes folyásában
Az öröm s boldogság lakik a hazában.
A nagy Terézia mindkettőt megójja,
Igazság s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded országtok határát,
Pompásan felrakja Buda s Pozsony várát,
És ami szépség van Pozsonyba s Budába,
Mind bésummálja azt a nemes gárdába.
Kit a nagy Károly nemzett, |
Hogy benne minden nemzet |
Tiszteljen jó anyát: |
Lesz néktek hív anyátok, |
Alatta kis hazátok |
Sok boldogságot lát. |
De lésznek ezeknél még fényesebbek is,
Melyekkel a hazát előre biztatja
E kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz a világon párja,
Ki minden országit maga öszvejárja;
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a nép panasszait,
Hogy a porba fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Csak tíz esztendeig fog országolni ő,
De íly nagy bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Ah, nagy uralkodó! előre képzelem,
Hogy a szent igazság, az erkőlcs, értelem,
A szép tudományok minden mesterséggel,
A jó gazdasággal és a vitézséggel
Általad a régi por közűl kinőnek
S a magyar nép előtt becsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te lész édesatyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűlt, a néma, a siket,
Te vigasztalod meg, József! mindeniket.
Te, mint koronádnak fényes súgárával,
Bétőltöd a főldet virtussal, példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A Mátyással megholt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A fagyos sark alatt fekvő Szibéria,
A marokki forró partok s Barbária
A kelet és nyugot határitól fogva
A te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nagyobb fogsz lenni Frideriknél.
Nagy virtusok megvannak, |
Örűl sok nemzet annak, |
Örűl a főld, az ég. |
Fog nyerni tisztelőket, |
Ez a jövő időket |
Megékesíti még. |
Elmúlván, új öröm-idő áll helyére;
S jóltevő angyalát a várt békességnek
Megadja Leopold minden nemzetségnek.
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kincse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a jaj s a siralom,
Trónusán fog űlni a köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori pálcáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni nádorispány névvel
Őtet közétekbe ő azért bocsátja,
Hogy légyen a magyar nemzetnek barátja.
Ah, e jó magzatnak és e jó atyának
Országlása lelket ád a két hazának!
Bár hirtelen kimúlnak, |
De sírba nem borúlnak |
Jótetteik soha. |
Kívánja emlegetni, |
Nem fogja bétemetni |
A vén idő moha. |
S a magyar nemzettel közlött jóságokért,
A Tréziáénál még többek lennének,
És a Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát
S adhasson egy másik Ferencet s Tréziát,
Fel fogja magához e boldog párt venni,
S helyekbe Ferencet s Tréziát fog tenni.
Kik népét törvénnyel s hittel kormányozzák
És ama szerencsés időt visszahozzák,
Mikor első Ferenc s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.
Éljen sokáig, éljen; |
Sok szép időt szemléljen |
Ferenc s Terézia! |
Királyi oltalmában |
Örvendjen a hazában |
Minden magyar fia. |
Az ég másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a Neápolis felséges királya,
A jövendő tollak bő matériája
S néked is kedvellőd, nemes magyar nemzet!
Sok tartományoknak asszonyává nemzett;
Ki Teréziának oly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Európának szemefényje lészen
S a magyarokkal is ezer jókat tészen.
A nagy Teréziának, |
A népek hív anyjának, |
Az ég sok szép időt. |
Tekintetén derűljön, |
Szívén a virtus űljön |
És az nevelje őt. |
A bőlcs Ferenc, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a jó ég fog másikat tenni,
Ki Pannóniának Círusa fog lenni.
Ha a nagy Józseffel leszáll is végtére
A királyi virtus sírja fenekére:
Ferencbe a példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég tanácsából,
Hogy amiket ő csak elkezdett magába,
Ferenc mutassa ki saját példájába.
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges fiával.
A népek édesatyja, |
S azoknak megmutatja, |
Hogy hív egy pásztor ő. |
Kíséri a dicsőség, |
A víg öröm s a bőség |
Alatta visszajő. |
Hazátok angyalát tészitek a porban:
Az ég a nemzetnek siralmát megszánja,
S József Sándor helyett lesz nádorispányja.
Ki a magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok díszét felemelni!
Amelynek még nagyobb s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda vára.
Te lész Budának fényje, |
Te a magyar reményje: |
Kiért megáld az ég. |
Szárnyokkal bétakarnak: |
Teérted a magyarnak |
Nagy szíve lánggal ég. |
A jövendő idők setét leple alatt!
Micsoda hérósok állnak ott sorjába
A királyi érdem fényes templomába!
Kezekben olajág, babér a fejeken,
Elterjedt felséges nevek a népeken.
Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.
Tetteik gyémántra vagynak metszve, s magok
Fénylenek, mint első nagyságú csillagok.
Ah, felséges lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a bécsi jeleket:
Ti fogtok származni a Károly házából,
Trézia, Leopold s Ferenc ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a világot,
Ti állítjátok fel a köz boldogságot.
Ti a nemzetektől ezer áldást vésztek:
Ah, felséges lelkek, ti mind nagyok lésztek!
Oly sok dicső királyért, |
A nemzetek javáért |
Ez a királyi ház. |
Ennek minden fiába, |
Mind itthon, mind csatába, |
Imádja minden száz. |
Ki, ámbár a győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a rabló francok ármadáját,
Ledőnti a kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lesz a magyar hadnak szerencsés vezére.
Ki a tágas Duna partját a Rénussal
Bétőlti nevével és sok triumfussal.
Ah, hatalmas vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a véres mezőre:
Látom, mint omlanak a francia testek,
Melyek neved s ágyúd hangjára leestek.
Látom, mint csókolják a láncból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.
Károly vitézi szívét, |
Mert ellenségtek ívét |
Le fogja törni ő. |
Rakj oszlopot nevére, |
Tégy zőld babért fejére, |
Mely templomodba nő. |
E császári háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta,
Amelynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölébe mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama kis herceget,
Kiért mindörökké áldjátok az eget.
Máris rajta ama virtusok ragyognak,
Melyek példájában tündökleni fognak.
E' lesz ama József, a világ csudája,
Ama nemzeteknek atyja és királya.
Ah, majd magát éppen ilyennek mutatja
A második Ferenc s Trézia magzatja,
Ama kis Ferdinánd, kinek védelmére
Felkél még a magyar a harc mezejére.
Ki majd a jövendő idők aranyjában
Dícsőségesen űl atyja trónusában.
Ti boldogúlt lelkek! adjátok azokat
A paradicsomba nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e boldog gyermek bőlcsőjére,
Melyben fekszik annyi nagy királyok vére,
Melyben fekszik ez a jövő világ fényje,
Az ég és a minden nemzetek reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni.
Ah, szép gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!
S végén a másik száznak |
Te a királyi háznak |
Szent trónusán ragyogsz. |
A főldre békességet, |
És minden nemzetséget |
Te boldogítni fogsz. |
Lángol az azt fedező régi vitézi erő; |
Őrizitek szentűl a fejedelmi nevet; |
Ím, karotok közzé most könyörögve jövök. |
És már híveimet durva bilincsbe verik. |
Már a belga s olasz várakat öszvetörik. |
S rám gonoszúl több-több népet a hadra loval. |
Most, mikor ennyi veszély árva fejemre rohan: |
A segedelmet adó hajdani lelket, erőt. |
Ím, ím, könnye vitéz karjaitokra pereg. |
Óh, magyar, akibe még verdes atyáid ere? |
Bajnoki nyomdokitól, sok deli példa után? |
Édes atyáimnak gyámola csak te valál. |
Béfogadák fedező szent koronájok alá. |
S ködbe borúlt fényjét Dácia visszanyeré. |
S nem buzog-é, magyarom, benned az ősi harag? |
Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj: |
Melyet az ellenség porba tiporni akar. |
Ennyi dühös néptől menteni kelj ki, magyar! |
A te vitézséged s gondviselésed alá. |
Melyen máris egész Ausztria fényje ragyog. |
Vessetek e csecsemő hercegetekre szemet. |
Még e' hazátoknak gyámola s atyja lehet. |
Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt. |
Kik tűzzel-vassal perzselik ősi javát. |
Kívánnak dühösen rontani, mint az ölyűk: |
Nem ragad-é fegyvert érte vitézi karod? |
Mely rebegő szómat mély özönébe nyeli. |
Ha nem leszel segítség, |
Majd trónusom ledöntik |
S tán vérem is kiöntik: |
Ah, légy erántam hív! |
A kín s ajkam lezárja: |
Ah, szóljon énhelyettem |
E néma könnyek árja, |
Ez elfojtódott szív. |
Álljunk, álljunk véres bosszút ő érte és magunkért.
Jobb dicsőséggel meghalni a hottestek halmain,
Mint gyalázattal tapodni atyáink szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél, hogy itt lakik a magyar,
Mégis minden próbák között magyar maradt a magyar.
Megtartotta becsűletét mind a világ láttára:
Hát ugyan mi lennénk-e már annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk-é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi csörgetnénk-é idegen láncot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?
Ah, előbb, mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
S vitéz módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! - haljon meg énbennem nemzetem dicsősége.
Bosszankodva beszélem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúlt unokái asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnycseppeket, amelyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Melyet hajdan nagyapátok az ellenségnek fene.-
De megvér a magyar névért a magyarok istene!
Megéritek még valaha, hogy az íly puhálkodás -
- De hová, hová ragadsz el, méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind magyarok ezek, mind nagylelkű magyarok,
Akiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom, mind magyarok vagytok, ráesmerek nememre,
Vitéz tűz szikrája pattog szemetekről szememre.
Melyet ha rettenthetetlen orcáitokra vetek,
Atillát, Hunyadit látom és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnyt őseink s bajnokink egysorjába
A vitéz lelkeknek szentelt dicsőség templomába.
Tudom, hogy azt a víg órát békételen várjátok,
Melyben a trombiták nemes serkentését halljátok,
Melyben megmutathassátok a haza ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a magyaros kard végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba,
Mikor vélem űzvén s vágván az ellenség táborát,
Együtt vitézkedtünk, együtt nyeltük a harcok porát.
Véres fegyverünkkel együtt vágtattunk a csatába,
Együtt mentünk trombitaszón nagy Hétmogor nyomába.-
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha visszatérítené elhanyatlott időmet,
Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam
S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség nyakára,
Megreszkettetném még egyszer a Pálfi név hangjára!
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
S esztendeim terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aludt vérétől ma is.
Jertek, óh vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek,
Legalább őseink útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, s ahol legsűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok, magyarok! Ott Pálffy s a dicsőség.
Rajta! menjünk harcra, |
Várnak ellenségeink, |
Verje őket arcra |
A mi fegyverünk. |
S a kegyes Teréziát: |
Bár a puska csördűl, |
Bár bombi dördűl, |
Meg ne rettenjünk! |
(Az ősz Pálffy kivonja a kardját: utána az egész magyarság felzendűl: "Haljunk meg a királyért és a magyar hazáért!" Ilyen szók harsognak azalatt, míg a vitéz magyarok, a következendő harcdal zengése alatt a | házból kivont karddal s fegyverzörgéssel kimennek.) |
A magyarok karja
Akiknek szemében |
Bátor lelket nézek |
Mársnak fegyverében: |
Jertek mind, kövessük |
Pálffy fővezért. |
Haljunk meg hazánkért, |
És Teréziánkért |
Ontsunk drága vért. |
Haljunk meg hazánkért, |
És Teréziánkért |
Ontsunk drága vért. |
Őtet béfedezzük, |
Scytha fegyverünkkel |
Őtet védelmezzük! |
Ezt ha végbevisszük, |
Nyertünk drága bért. |
Haljunk meg hazánkért, |
És Teréziánkért |
Ontsunk drága vért. |
Ezzel is nagyítsuk, |
Szép magyar nevünket |
Bé ne mocskosítsuk, |
Mely egész világon |
Már az égig ért. |
Haljunk meg hazánkért, |
És Teréziánkért |
Ontsunk drága vért. |
Habjaim, e fényes várnak négy tornyai mellett:
S e nemes országnak míg e városba sereglett
Rendeihez szóllok, csillapítsátok le dagálytok.
Halljátok meg, örök bércek, ekhózzatok, erdők,
Rengjetek, óh partok, paloták, zendűljetek öszve!
A Duna szól, mely annyi kövér főldekre lefolyván,
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:
A Duna szól; magyarok, szavamat fületekbe vegyétek!
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak; én voltam, még a kezdetbe az Isten
Zsámolyszéke alól a légyen szóra születtem.
Jól tudom én, mi esett hajdan Európa vidékin,
Még a régi idők történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe forog, mint jött e főldre Balámber
Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat
Árpád és ama hét kapitányok véres erővel.
Még jól emlékszem sok tábori ütközetekre,
Melyekben magyaros szívvel harcoltanak a ti
Őseitek, zeng még a hadak lármája fülembe,
S úgy tetszik, most is sok ezer nép fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Melyeket a vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség tüze közt a régi vitézek
S a magyar őszeknek hadi tábora rémlik előttem.
Most is az öszvekevert viadal felhőnyi porában
Látom atyátoknak kardját villogni szemembe.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Melyre vitéz szívvel ki ne mertek volna rohanni
Őseitek, ha királyt s országot védeni kellett.
Jól tudom én, milyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e hegyek, mikor e vár kőfala mellett
A bosszú, a halál dörgött ki az égre keményen
Nagyjaitok száján, mikor a nagy Trézia mellett
Akkori nagyjaitok kardra s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a népek előtt, neveket kíséri dicsőség.
S a lemenő nappal Gánges bámúlva beszéli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó bajnokjait a magyar égnek.
Míg csak az ő székén a Trézia gyermeki űlnek,
Míg a szent István koronája apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A ti atyáitokat Bécs és Európa becsűli.
Hát ti is, íly nagy atyák nagy magzati! annyi vitézek
Szép maradéki! ugyan nem fogtok-e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, amelybe megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a Márs mezején kardot pengessetek ismét.
Hát nem hív, nem erős magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti királyotokért s a hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek-e már? Ím, néktek is újra kinyílik
A jó hír ösvénye megint, amelybe nagyokká
Lettek atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
A haza védelmet lele, s a nagy Trézia gyámolt.
Merjetek, óh magyarok! tudom én, hogy bennetek is forr
A viadalra szokott bátorság s hajdani hűség,
Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti csoportban
Jó fejedelmetekért s a hazáért harcra kimenni:
Rajta tehát! s míg még nem üténd kezetekre bilincset
A dühös ellenség, kardra s paripára, vitézek!
Rajta, vitéz lelkű magyarok! Kell győzni tinéktek!
Légyetek csak hívek, |
Népeteknek szívek |
Bátor és vitéz. |
A köz boldogság is, |
Sőt mind a világ is |
Kardotokra néz. |
Rajta! menjünk harcra, |
Verje őket arcra |
A mi fegyverünk. |
S bár a puska csördűl, |
Bár a bombi dördűl, |
Meg ne rettenjünk! |