Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz
A magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
| Álmodba most is engemet; |
| Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, |
| Ringasd öledbe lelkemet! |
| Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; |
| Hogy itt Kisasszondon reád találtam. |
| E helybe andalogni jó, |
| E hely poétának való. |
Itt a magános vőlgybe és cserében
| Megfrisselő árnyék fedez, |
| A csonka gyertyányok mohos tövében |
| A tiszta forrás csergedez. |
| Két hegy között a tónak és pataknak |
| Nimfái kákasátorokba laknak; |
| S csak akkor úsznak ők elő, |
| Ha erre bőlcs s poéta jő. |
A lenge hold halkal világosítja
| A szőke bikkfák oldalát, |
| Estvéli hűs álommal elborítja |
| A csendes éjnek angyalát. |
| Szelíd Magánosság! az íly helyekbe |
| Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe |
| Gyakran vezess be engemet, |
| Nyugtatni lankadt lelkemet. |
Te a királyok udvarát kerűlöd,
| Kerűlöd a kastélyokat; |
| S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd |
| Ott a fogyasztó gondokat. |
| A félelem s bú a vad únalommal - |
| Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. |
| A nagy világ jótétedet |
| Nem tudja s útál tégedet. |
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
| Goromba lelkét bünteted; |
| A nagyravágyót kérkedő hiszemmel |
| A lárma közzé kergeted. |
| Futsz a csatázó trombiták szavától, |
| Futsz a zsibongó városok falától: |
| Honnyod csupán az érező |
| Szív és szelíd falu s mező. |
Mentsvára a magán szomorkodónak
| Csak a te szent erődbe van, |
| Hol bíztatásit titkos égi szónak |
| Hallhatja a boldogtalan. |
| Te azt, ki megvetette a világot, |
| Vagy akinek már ez nyakára hágott, |
| Kiséred és apolgatod; |
| Magát magával bíztatod. |
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
| Naggyá az olyan bőlcseket, |
| Kiknek határtalanra terjegetted |
| Testekbe kisded lelkeket. |
| Tebenned úgy csap a poéta széjjel, |
| Mint a sebes villám setétes éjjel; |
| Midőn teremt új dolgokat |
| S a semmiből világokat. |
Óh, kedves istenasszony! én is érted
| Gyakorta mint sohajtozom, |
| Mert szívemet baráti módra érted, |
| Midőn veled gondolkozom. |
| Ártatlanúl kecsegtetel magadba, |
| Hív vagy, nem úgy, mint a mai |
| Színes világ barátai. |
Lám, mely zavart lármák között forognak
| A büszke lelkek napjai, |
| Kőről kövekre görgenek, zajognak, |
| Mint Rajna bukkanásai. - |
| De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, |
| Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, |
| Tisztán, magába, csendesen: |
| Élünk, kimúlunk édesen. |
Sőt akkor is, mikor szemem világán
| Vak kárpitot sző a halál: |
| Ott a magánosság setét világán |
| Béhúllt szemem reád talál. |
| Síromba csak te fogsz alá követni, |
| A nemtudás kietlenén vezetni: |
| Te lészel, ah! a sírhalom |
| Vőlgyén is őrzőangyalom. |
| Áldott Magánosság! öledbe ejtem |
| Ottan utólsó könnyemet, |
| Végetlen álmaidba elfelejtem |
| Világi szenvedésemet. |
| Áldott Magánosság! te légy barátom, |
| Mikor csak a sír lesz örök sajátom. |
| De ez napom mikor jön el? |
| Áldott Magánosság, jövel! |
