Csokonai Vitéz Mihály: Ízis és Oziris
Oziris szántásvetésre |
Melyért jobbágyi a napban
Ábrázolták ki képét;
Ízis pedig, ki ővele |
Hold lett, - a szegény munkásnak
Édes megenyhítője.
Mind a kettő hazájával |
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettőnek a neve:
És amely óltáron tömjént |
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.
S ekként Oziris és Ízis, |
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.
Boldog pár! amely népének |
S tisztelt emlékezetével
Bétőltött sok századot,
Mely nemcsak a tengeren túl |
Hanem ma is tiszteltetik
A bőlcsek templomába. -
Boldog pár! sokat kerestem |
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.
Ozirisre ráesmértem |
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettőre nevéről.
De főképpen meg lehetett |
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.
Megesmértem és az Ízis |
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.
Már ma Ízis templomának |
De van a bőlcsek szívében
Ízisnek még temploma:
Ez az, mely egyaránt nézi |
Ez az, mely papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.
E templomba mentem én be, |
S ímé-ímé, ott találom
A somogyi szépeket,
Kik rózsákkal koszorúzva, |
Énekeltek a szépnemnek
Óltáránál sorjában.
Mézes szájokon angyali |
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.
Én is tehát, ki idvezlém |
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgő lantomat: -
* |
Ím, kegyelmes grófné! szemben |
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.
Te zendíted meg nevedre |
Az ég angyali képedre
Oly mosolygón pillantott.
Te vagy a hold, ki napunkkal |
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt óltárt érdemlettél.
Te vagy, aki e megyének |
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.
Idvezlégy, szép istenasszon! |
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.
Úgyis most lettek Somogynak |
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.
Oziris szép Ízisével, |
A hold a nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.
Sőt véle jár új fényjében |
Mely hazánk setét egében
Bő súgárt hinthet maga.
Sőt feltetszett két új fényünk |
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.
Mindezeket te szerzetted, |
Melyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.
Hálával is fogadjuk el |
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.
Alig vártuk el, s örvendünk |
Óh te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.
Örvendjük, hogy bikkligetünk |
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
Festetics Juliána!
Ím azért mind lehajolván, |
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!