Csokonai Vitéz Mihály: Marosvásárhelyi gondolatok
Marosvásárhelyi gondolatok
- - - - - - - - - - - - -
A ti szavatokra lelkem felhevűle,
Melyről végignézvén a székely főldeken,
E felséges vidék úgy magához ragadt,
Színűltig tőlt édes hazámnak képével
Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára,
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,
[Emberűl tekinti a főldnek népeit,
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
Óh, emberi szívnek állhatatlan volta!
E főldön értelmes porképek mozganak,
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
De miatta hányszor kellett e világnak
Ha egy ember támadt, aki áldást ontott
Ha sok század alatt egy nép addig hága,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
Keletről fú a szél ... az éjszín haboknak*
Arról jő, amelyről a dákok* főldére
Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é
Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?*
Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba,
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,
Trója és Babylon jövő tudósai,
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,
Múzsák, kik e várnak alját megűltétek,
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe
Mely a babonának felhozván fellegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen,
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
Itt van a legvégső óltára Pallásnak
Ezen túl keletre nevet a szép Moldva,
Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,
Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,
Azon túl lakoznak a mandsuk fiai,
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
És ki az, ki végig nézvén e népeket,
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre
Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
Járd el Germánia hajdani Bakonyját
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,
De túl a szelíd dél áldott határain
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak,
Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
Akinek díszére építsél templomot,
Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
A ti szavatokra lelkem felhevűle,
| És Vásárhely kies halmára repűle, |
| A hűs forrásokon, a fenyves bérceken: |
| Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt, |
| És a történetek zajgó tengerével; |
| Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.* |
| Mint ha az emberség tüzétől fellobban, |
| És a természetet, mint egy közös anyát, |
| Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,] |
| S az egek tisztébe beléavatkozik? |
| - Így szólék magamban) óh, már amiolta |
| Mennyi változások, hány scénák voltanak! |
| Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve; |
| Piaccává lenni minden gonoszságnak? |
| Embertársaira, száz volt, aki rontott; |
| Hogy már mennyországgá lett az ő országa, |
| S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki. |
| Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak, |
| A scythák bajúszos tábora bétére. |
| Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé? |
| Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak! |
| Melyhez közelítünk mi is minden nyomba. |
| Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik |
| S fókákkal pezsegnek London tört tornyai. |
| Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost? |
| Vagy benne két-három medvefi kopároz? |
| Változó országok, emberek, esztendők! |
| Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,] |
| Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek. |
| Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? |
| Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog, |
| Ott holt csendesség űl az omladékokon? |
| Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat, |
| S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe, |
| Elzárja a napnak fényét és melegét, |
| Melyek az észcsírát elfojtják egészen. |
| Ami téged, ember, magad kárára hív, |
| Ott az emberi sors megsirathatatlan. - |
| A világ abroszán legkritikusabb hely, |
| A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt |
| Milyen még az ember s főldünk ábrázatja. |
| Az emberiségnek, a csínosodásnak; |
| De a termés-elme* nincs mással megtoldva; |
| Vad tatár lovagol gazos pallagjain; |
| Túl a mongol futja salétrom pusztáit; |
| A tarka tigrisek s a hajnal lovai.* |
| Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak, |
| Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme. |
| E világnak felén elnyúló főldeket |
| A még bóldogtalan félig emberekre! |
| Hol már a népeket az ész felnevelé,* |
| Hol érzeni kezdik már a napvilágot, |
| És csudáld most benne a múzsáknak honnyát, |
| S a pérui kincsek negédes csűrébe,* |
| A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja: |
| Látván, hogy az ember emberré kezd válni? |
| S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong, |
| Melyben a kincseket kurkássza szerteszét, |
| A Bengala s Boszton virágzó partjára; |
| Nézd a barna népet forró homokjain, |
| Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban. |
| Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak. |
| Hol öszvefut a jó s a gonosz határa, |
| Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. |
| Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja, |
| És a vakság ellen hányj több-több ostromot. |
| Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled, |
| A bíztató egek gyámolúl adának. |
| Már Európában csak mi vagyunk hátra, |
| "Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek! |
| Forr szívetekben a dicsőség szerelme, |
| S a békesség édes hasznát munkáljátok. |
| S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk." |
| Túlsó határin is már megindúlának, |
| S mind az emberiség kertébe sietünk. |
| Ameddig terjednek a Pontus habjai, |
| S a csángó* magyar is polgártársunk lenne! |
Cosmopolita
Éjszín tenger, Pontus Euxinus, - mind színére, mind nemére nézve
Azaz: Dácusok
Volga (v. Atil, Atel, Etel) és Jajk (II. Katalin és Pugacsev idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a régi mogorok, magyarok
Termés arany, termés kő: termés elme
A mandsuk főldén vadássza a tigriseket a mandsu nemzetből való ckinai császár: legvégső főld a napkeleten
Azaz: napnyugat felé
A potosi, átaljába perui kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az anglusok az ezüst-flottát el nem csiperítik
A Moldvában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat; ezekhez járúlnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-szerviában lakó régibb és ujabb magyarok
