Csokonai Vitéz Mihály: Még egyszer Lillához
Még egyszer Lillához
Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Miolta szívem elragadtad,
| Édes kegyetlenem! |
S így kell talán e gyötrelembe
| Örökre sínlenem. |
Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Mert nincs nap, amely elfogyassza
| A rám vonúlt ködöt. |
Miolta azzal nem dicsekszik,
| Kiben gyönyörködött. |
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta, tőled távol esvén,
Holt álom űl zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
Miolta, tőled távol esvén,
| Reményje füstbe szállt; |
S gyakran ijesztő képzetében
| Lilit, Lilit kiált. |
E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
De csak sovány homályba húllnak
| Nincs Lilla, nincs öröm! |
Mert ott is ébren tart az álom,
| S fejem Lilin töröm. - |
Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
Kinek tovább nincs mit remélni,
| És mégis élni kell! |
Az én tüdőm is, bátor élek,
| Lelketlenűl lehell. |
És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Úgy élsz, hogy életed virága
| Virít, míg én halok. |
Könnyemnek azzal eltörűlnék
| Felét az angyalok. |
De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
| S kéred segédemet? |
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.
