Csokonai Vitéz Mihály: A pillangóhoz
A pillangóhoz
Hamar-követje a tavasznak,
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
| Hímes pillangó, idvez légy! |
| Mégis csókolására mégy? |
Miért szállsz ama puszpángokra?
Adott még új kantust azokra;
| Hiszen nem a víg kikelet |
| Átzőldellik ők a telet. |
Menj inkább a setét rögökbe,
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
| Állhatatlan selyemmadár! |
| Hogy élet és tavasz van már. |
Lát'd, még a főldben szunyókálnak
S a napra félve kandikálnak
| A Flóra gyenge szűzei, |
| A csirák nedves szemei. |
Nézd csak, az orgonák tövébe
Menj, fuss a szellők ellenébe,
| Mely kellő szagok lengenek; |
| Tán a violák fejlenek. |
Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
És szárnyad zörgésével hídd ki
| Zefir elől illatjait |
| A napra kisded húgait... |
Mit? violákról violákra
Be boldog vagy, hogy egy virágra
| Osztod, te csélcsap, csókodat? |
| Nem kötöd indúlatodat! |
De én csak egy rózsát szerettem;
S miólta már ezt elvesztettem,
| Ah! csak egy bírta szívemet, |
| Örök tél dúlja létemet. |
Az én lelkem is hajdanában,
Míg ifjúságom tavaszában
| Mint te, vídám s eleven volt, |
| A virágzó Lilla bájolt: |
De most lomha s hernyó módjára
És a mások múlatságára
| Mászkál a fanyar bánaton |
| Magának verskoporsót fon. |
Ah! szárnyad eszembe juttatja
És a Psyche gyötrő bánatja
| Psychét s az ő bánatjait, |
| Tulajdon lelkem kínjait. |
Ő is Ámor aranyvárában
És a gráciák rózsásában
| Egykor édes nektárral élt |
| Kedvet s örök tavaszt remélt: |
De egy bűbájos hang neszére
S az ő halálos gyötrésére
| E víg scénák eltűntenek, |
| Ég, föld, mind felesküdtenek. |
Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
És szemfedelem púpájában
| Letőltöm hernyó-éltemet |
| Kialszom szenvedésemet? |
Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
S angyali pillangóvá lévén,
| A testnek gyarló kérgeit |
| Lássa Olympus kertjeit, |
Hol őtet egyik vígasságból
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
| Másikba új szárnyak vigyék, |
| Örök ifjúságot igyék? |
