Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
A reményhez
Főldiekkel játszó
Istenségnek látszó
Kit teremt magának
S mint védangyalának,
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Csak maradj magadnak!
Hittem szép szavadnak:
Égi tűnemény, |
Csalfa, vak Remény! |
A boldogtalan, |
Bókol úntalan. |
Mért nevetsz felém? |
Még most is belém? |
Biztatóm valál; |
Mégis megcsalál. |
Kertem nárcisokkal
Csörgő patakokkal
Rám ezer virággal
S égi boldogsággal
Gondolatim minden reggel,
Repkedtek a friss meleggel
Egy híjját esmértem
Lilla szívét kértem;
Végig űltetéd; |
Fáim éltetéd; |
Szórtad a tavaszt |
Fűszerezted azt. |
Mint a fürge méh, |
Rózsáim felé. |
Örömimnek még: |
S megadá az ég. |
Jaj, de friss rózsáim
Forrásim, zőld fáim
Tavaszom, vígságom
Régi jó világom
Óh! csak Lillát hagytad volna
Most panaszra nem hajolna
Karja közt a búkat
S a gyöngykoszorúkat
Elhervadtanak; |
Kiszáradtanak; |
Téli búra vált; |
Méltatlanra szállt. |
Csak magát nekem: |
Gyászos énekem. |
Elfelejteném, |
Nem irígyleném. |
Hagyj el, óh Reménység!
Mert ez a keménység
Érzem: e kétségbe
Fáradt lelkem égbe,
Nékem már a rét hímetlen,
A zengő liget kietlen,
Bájoló lágy trillák!
Kedv! Remények! Lillák!
Hagyj el engemet; |
Úgyis eltemet. |
Volt erőm elhágy, |
Testem főldbe vágy. |
A mező kisűlt, |
A nap éjre dűlt. |
Tarka képzetek! |
Isten véletek! |
Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk
További információk