Csokonai Vitéz Mihály: A DÍCSŐSÉG TRIUMFUSSA
A DÍCSŐSÉG TRIUMFUSSA
(Metastasio)
A nyugtató Szkírusnak édes
Ölébe már kedvére lankasztotta Ámor
Thetis fiát rabszíjain. És oly nagyon
Féltvén dicső foglyát ez a ravasz,
Mint amiként kevélykedett vele,
Az ő megőrzésére minden
Fortélyjait munkába vette.
És Déidámiába őneki
Mindenkor új szépségeket szemléltetett. Azonba
Mindjárt, ha megmozdúlt, ha megszólalt, vagy éppen
Magát mutatta neglizsében,
Szívére Ákillesnek egy nyilat
Villogtatott annak szeméből.
Megrakta lakhelyét belől
Lesekkel: és mindenfelől az egész királyi házba
Csupán szerelmes suttogások,
Sohajtozások és beszédek,
Panaszok, pityergések folyának: És az édes
Titkok barátinak a kies
Erdőknek árnyékába a cicázó
Szellők legyeskedése:
A csácsogó madarkák víg szerelmeteskedése
A parton a követ között
A mormoló haboknak eltörése:
A főld, az ég mindenfelé
Szerelmeket lehelt belé.
Így múlatott itt, elfelejtkezvén magáról,
A megszerelmesűlt hérós leányruhába. És már
Nem fegyverek, nem táborok,
Nem is csaták s triumfusok
Valának elméjébe. Hanem a kőlcsönös
Kedveltető elhívatás,
Bágyadva tett kosáradás,
Koldúlva tett panaszolkodás,
Viszontagolt igéretek,
Bocsánatok, bosszantatások,
Nyájaskodások, civakodások: és ezer
Hasonló gyermekeskedések, melyeket
Úgy néznek a szerelmesek mint értéket.
Én életem, néhánykor ezt mondotta,
S én reményem, ah, csak te vagy:
S utolsó szavait egy nagy
Sohajtással egészen elfojtotta.
Én lankadok, nehánykor ezt mondotta,
Csak teérted haldokolván,
S lankadása okát osztán
Kebeléhez ájúlva szorította.
Ölébe már kedvére lankasztotta Ámor
Thetis fiát rabszíjain. És oly nagyon
Féltvén dicső foglyát ez a ravasz,
Mint amiként kevélykedett vele,
Az ő megőrzésére minden
Fortélyjait munkába vette.
És Déidámiába őneki
Mindenkor új szépségeket szemléltetett. Azonba
Mindjárt, ha megmozdúlt, ha megszólalt, vagy éppen
Magát mutatta neglizsében,
Szívére Ákillesnek egy nyilat
Villogtatott annak szeméből.
Megrakta lakhelyét belől
Lesekkel: és mindenfelől az egész királyi házba
Csupán szerelmes suttogások,
Sohajtozások és beszédek,
Panaszok, pityergések folyának: És az édes
Titkok barátinak a kies
Erdőknek árnyékába a cicázó
Szellők legyeskedése:
A csácsogó madarkák víg szerelmeteskedése
A parton a követ között
A mormoló haboknak eltörése:
A főld, az ég mindenfelé
Szerelmeket lehelt belé.
Így múlatott itt, elfelejtkezvén magáról,
A megszerelmesűlt hérós leányruhába. És már
Nem fegyverek, nem táborok,
Nem is csaták s triumfusok
Valának elméjébe. Hanem a kőlcsönös
Kedveltető elhívatás,
Bágyadva tett kosáradás,
Koldúlva tett panaszolkodás,
Viszontagolt igéretek,
Bocsánatok, bosszantatások,
Nyájaskodások, civakodások: és ezer
Hasonló gyermekeskedések, melyeket
Úgy néznek a szerelmesek mint értéket.
Én életem, néhánykor ezt mondotta,
S én reményem, ah, csak te vagy:
S utolsó szavait egy nagy
Sohajtással egészen elfojtotta.
Én lankadok, nehánykor ezt mondotta,
Csak teérted haldokolván,
S lankadása okát osztán
Kebeléhez ájúlva szorította.
*
De hogy hamissan bírja azt a szívet Ámor,
Mely néki volt igérve, a Dicsőség
Sokáig ezt nem tűrheté. Ákillesre ment,
Ott állapotját mind eszére adta,
S a fegyveres Ulisszest előtte megmutatta.
Láttára, hívására Ákilles megint
Feléberedett, meglátta, mely hibás volt:
Szégyenletébe felpirúlt:
Mérgébe elhalványodott: alávaló ruháit
Köröskörűl letépte: fegyvert kért magának
És már megindúlt, hogy hibáit helyrehozza szépen:
De Déidámia oda méne éppen,
Elhalva, sáppadtan, lehegve,
Kétségbeesvén mindhiába készűlt
Gyakorta szólni: nem teremthetett
Siralma közt szót. Ah, szerencsétlen! ha most,
Most el nem állott volna nyelve,
Valóban győzött volna érdekelve.
Méltatlanok, fejedelemasszony,
(Így szóla néki) a te kínjaid. Ha engemet
Gyávának óhajtsz, helyrehoztatom
A veszteséget mind: ha héróssá szeretnéd
Hogy légyek, engedd meg, hogy a' lehessek.
Isten hozzád! te már magadba fogsz maradni
Mindenkor. Óh, e nékiszánt istenveled
Súllyára a szépnek ereje elfogyott,
Lágy szíve elszorúlt, s elájúlva lerogyott.
Mely néki volt igérve, a Dicsőség
Sokáig ezt nem tűrheté. Ákillesre ment,
Ott állapotját mind eszére adta,
S a fegyveres Ulisszest előtte megmutatta.
Láttára, hívására Ákilles megint
Feléberedett, meglátta, mely hibás volt:
Szégyenletébe felpirúlt:
Mérgébe elhalványodott: alávaló ruháit
Köröskörűl letépte: fegyvert kért magának
És már megindúlt, hogy hibáit helyrehozza szépen:
De Déidámia oda méne éppen,
Elhalva, sáppadtan, lehegve,
Kétségbeesvén mindhiába készűlt
Gyakorta szólni: nem teremthetett
Siralma közt szót. Ah, szerencsétlen! ha most,
Most el nem állott volna nyelve,
Valóban győzött volna érdekelve.
Méltatlanok, fejedelemasszony,
(Így szóla néki) a te kínjaid. Ha engemet
Gyávának óhajtsz, helyrehoztatom
A veszteséget mind: ha héróssá szeretnéd
Hogy légyek, engedd meg, hogy a' lehessek.
Isten hozzád! te már magadba fogsz maradni
Mindenkor. Óh, e nékiszánt istenveled
Súllyára a szépnek ereje elfogyott,
Lágy szíve elszorúlt, s elájúlva lerogyott.
