Csokonai Vitéz Mihály: A KÉTSÉGBEESÉS

Teljes szövegű keresés

A KÉTSÉGBEESÉS
 
(Kotzebue)
 
Hogy ki és mi vagyok? mit kell itten tennem?
E tigrisek s majmok közt kiért kell lennem?
Micsoda célja van bennem az Istennek,
Hogy engem teremtett, mi az oka ennek?
Hát a szív nyögése tetszik-é fülének,
Ez-é az ő nevét magasztaló ének,
Hát örűl-é rajta, hogy nyomorúlt lettem,
Hogy nyögök és sírok - óh, miért születtem!
 
*
 
Dühösködj, vad szélvész, dühösködj mellyembe,
Lobbanj fel, emésztő láng, búsúlt szívembe!
Mi? hát a féregnek a tapodó lába
Alatt nem szabad-é reszketni kínjába?
Hogy az embert vagy az angyalok nevessék,
Vagy a vadállatok prédájáúl essék,
Egy bosszús istenség búsúlt haragjába
Mezítelen veté ezt a vad pusztába,
Itt fetreng azok közt, kiket a sors véle
Az élet kínjára méltóknak itéle.
Jajgatás éltének első jelensége.
Jaj annak folyása, jaj közt jön el vége.
Óh, te közép-állat! kevély halandóság,
Te, óh tökéletlen, nyomorúlt valóság,
Hallgass a Teremtő mennydörgő szavára,
Halld, mit bízott az ég legfőbb angyalára:
- "Nézz, úgymond, a főldnek széles térségére,
Nyüzsgő teremtésim roppant seregére,
Menj el, és lebegj el nyájason hozzájok,
Terjeszd ki óltalmad szárnyait reájok,
Adjál őltözetet mindennémű vadnak,
Melynek az ég, a főld, a tenger helyt adnak,
Adj serényt az erős oroszlán nyakára,
Fűzz kérget az izmos fának derekára,
Fűzz puha toll-ágyat a hattyú hátára,
Adj pitykét és páncélt a hal derekára,
Őltöztesd a békát kerek paizzsába,
Sződd bé a hernyót is csendes puppájába,
Csak az én képemre teremtetett állat
Légyen mezítelen, nyomorúlt s útálat."
 
*
 
A végrehajtásnak angyala e szókat
Hallván, meggyűlöle minden halandókat,
S az ember azt nyerte őltözet helyébe,
Hogy éljen a kínos szégyen érzésébe.
De bár tovább nézd meg minden jelességét,
Nézd meg gondos szemmel minden elsőségét,
Mely által magát a teremtés királyja
Hiú okossággal legfőbbnek csudálja -
Az észt - óh! e kóldús kevélység szózatja
Dicsekedő hanggal miképp harsogtatja!
Jaj néktek, bolondok, akik e bálványtok
Csalárd óltárára égő tömjént hánytok:
Holott ez titeket éltetek folytába
Hurcolt a tévelygés vak labyrintjába:
Még a halál álma közt is tanít élni,
S a nem-lételben sem hágy nyugtot remélni.
Az állatok halált s jövendőt nem várnak,
Gond és remény nélkűl kedvek-telve járnak.
Édesdeden esznek gyilkosok kezéből,
Nem gyanítnak veszélyt társaik véréből.
Csak ti (óh boldogság) ti néztek előre,
A lassú halállal terhes jövendőre;
Csak ti, óh nyomorúlt emberek, tudjátok,
Hogy és gyakran mikor jő el végórátok.
S hogy míg még az élet napjai eltelnek,
A gyászos koporsón túl lévő lételnek
Rettentő jajjait jókor esmérjétek,
S a pokol kínjait még itt rettegjétek,
A revelatio borzasztó világa
Szíveteken egy új mérges sebet vága.
Ez az örök létel képzelt országába
Mikor vezetgeti lelkedet útjába,
Oly borzasztó titkot ád tudtára annak,
Melyből rá milliom kétségek rohannak:
Köztök vagyok-é én a választottaknak,
Kik a mennyben, az Úr tornáciban laknak?
Vagy tetszéstekre, óh legfőbb istenségek,
Majd az örök kínok lángjai közt égek?
Játéka vagyok így a fő Valóságnak,
S örökké nyomorúlt tagja e világnak.
 
*
 
Nézd az ősz hagyomány által felfedezett
Tudomány mely kínos kétségekre vezet! -
Ember! te, a világ okoskodó bőlcse,
Itt van bőlcseséged gyönyörű gyümőlcse.
Kőltött dolog, álom kis gyönyörűséged,
Gyáva az értelmed, csalárd bőlcseséged.
Egy más világ, melyet még nem esmér senki,
Egy gyászos sír, melybe vitetik mindenki.
Ez tehát az a nagy külömbség határa,
Mely az állatoktól téged külön zára.
 
*
 
Még alig született a bárány, már örűl,
Ugrándozva játszik édesanyja körűl.
Alig lép a csirke ki a nap fényjéra,
Rátalál egyszerre kis eledeljére.
Csak a teremtésnek dísze nem tud menni,
Ennek kell tanúlni mind járni, mind enni.
De ha ma a szükség arra indította,
Hogy egyék, s a példa járni tanította,
Már holnap az égnek csillagait méri
S kerengő útjában a napot kíséri,
Egy örök lételről ébren álmodozik,
Okoskodik, lármáz, nyög és imádkozik,
Az idő s az örök létel határába
Vont ércfalakon túl lép vakmerő lába.
Csak e remek állat dühösködő mellyje
Ezer vad indúlat lángoló műhelyje;
Itt készűl a halavány irígység kék mérge,
Itt nő az álnokság s bosszúállás férge,
A fösvénység és a kevélység hagymázza
A nyomorúlt lelket kíméletlen rázza,
Hát a bujálkodás, dühösség dagályja
S a halál félelme hányszor megzilálja!
 
*
 
Csak fogok és körmök van az állatoknak,
Ezzel állnak ellent megbántatásoknak. -
Szók, nézés, kard, puska, méreg a fegyverek,
Melyekkel gyilkolják egymást az emberek.
A barmokat csak a víg tavasz súgára
Ébreszti fel nemek szaporítására.
Az erőtlen ember teljes életében
Egy oly fulánkot hord lángoló erében,
Mely magát létele gyökerén hízlalja,
S az élet legbecsesb nemeit felfalja;
Amely néki gyakran már gyermekkorában
Lassan ölő mérget ád be méz-formában.
Csalárd virágot hint a sír örvényére,
Ezen csalja őtet a halál révére.
Ha egy ősz az örök gyilkolást megúszta
S fonnyadt éltét nyólcvan esztendeig húzta,
Kérdjétek meg tőle, vajjon valójában
Élt-é e huzamos idők lefolytában?
Számláljátok, ugyan mi marad belőle,
Ha éltéről szoros számot vesztek tőle:
Meg fogjátok látni, hogy az is mit ére,
Ami kevés maradt valódi éltére.
A gyermekség első tíz esztendejében
Megcsalta, élete egy nyólcad-részében.
Hosszú életének utólsó nyólcadja
Az elsőt semmiben feljűl nem haladja.
Már ekkor kín éltünk - komor, tehetetlen,
A test, elme, lélek hasznavehetetlen,
Ekkor eljő osztán az óhajtott halál
S már rajta csak hatvan esztendőket talál.
Mit? - Óh, felényit sem - mert fele éltének
Dézmáúl ment a lágy álom istenének,
Felén a fájdalmak s ezer nyavalyának
Magzati egyforma jussal osztozának.
Úgy van: ha éltednek reggelét átsírtad,
Ha a dél szikrázó hevét alig bírtad,
Óh, ekkor - rád, lankadt élted újítása
Helyt - gondot hoz élted béalkonyodása.
Mikor az életnek, e sors játékának
Elsőbb felvonási már mind lefolyának,
Lelj ekkor valakit, ki panaszt ne szólna
S aki vólt sorsával megelégedt vólna.
A kívánságokat újabbak váltják fel,
Ezeket ismét új fájdalmak bontják el,
S mégis a halálnak végső kívánása
Az ember szívének titkos hazugsága!
Csak azt pedig mennyi nyomorúság nyomja,
Mely kegyetlen rajta a kínok ostromja,
Mikor a gyűlölség s űldöztetés jajja
Közt csak egy baráti szív sem vígasztalja,
Mikor kenyerét csak könnyekkel áztatja,
Mikor komor éjét csak villám hasgatja,
Mikor az irígység és a balítélet
Miatt pokollá lett ránézve az élet.
Nézd, mint törekednek a jót ócsárolni,
A virtust fekete színekkel mázolni,
A más becsűletét miképpen csonkítják
És a gyalázatba miképpen toszítják.
Bolond, külömböző, fantaszta a neve,
Vad gyűlölségeknek ki tárgyává leve.
Gonosz szorgalommal mindaddig áskálnak,
Míg ennek virtusin mocskot nem találnak.
Ekkor nagy az öröm szívek rejtekébe,
Ezt súgják gúnyolva egymás vad fülébe:
"Ismét meztelenek társunk gyengeségi,
Éljenek a jámbor virtus ellenségi."
Jobbítás helyett az eltévelyedettnek
Legkisebb hibát is a szemére vetnek.
Ezt a világ előtt menten hírbe hozzák,
Nagyítják, szépítik, kirafinírozzák.
Az eltántorodott gúnyolása végett
Elővesznek minden sovány ellenséget,
Az elestet gonosz lábakkal gázolják,
Sárt vesznek és azzal jobban bémázolják.
Ha a kétségbesés a lágy szívet vérzi
S egy szegény fájdalmit élesebben érzi,
"Hazugság - így szólnak - e bánat érzése,
Csak egy poétai költő-ész képzése;
Mi is szintoly nagyra születtünk, mint mások,
Még sincsenek bennünk ílyen lázadások."
Mikor a szegénység csendes kunyhójába
Elfogódik az én szívem búsúltába:
Mikor egy harmadik embertársam jajja
Szememből a könnyek özönit kicsalja,
Mikor, amim vagyon, felderűlt lélekkel
Osztanám meg az ok nélkűl szegényekkel,
Istenem! te tudod, érzem-é szívembe
Azt, amit a könnyek mondanak szemembe.
De a szívek, melyek kéreg közt hevernek,
Látják ezt s nem hisznek az érző embernek.
Sovány jegyzéseket tésznek a szívére
S bal magyarázatot cselekedetére,
Román- s enyelgésnek nevezik el őket,
Érzékenykedőknek hívják az érzőket.
Mikor a mászkáló hamisság a polgárt
Nyomja, s a szegénynek az igazság is árt,
Mikor a gazdagnak a Plutó zászlója
Minden dolgaiban hív bóldogítója;
Mikor a születés s a rang méltósága
S az alacsony arany mindenhatósága
A vakmerő vétket megmenti magától
A bosszúló villám méltó haragjától,
Mikor a meggyilkolt virtus végnyögése
S az imádó arany bájoló pengése
Együtt hangzanak el a virtus sírjából
S könnyet csavarhatnak a nem érző fából,
Mikor egy tobzódó vendégség pompája
Által eltöretik a bíró pálcája,
A fontot lenyomja a hamisság célja
S viasszá válik az Ástrea acélja,
Mikor egy királynak hiú kegyelméért,
Egy bájos szerető megejthetéséért
Eladják (óh szegény) a szűz igazságot,
Elfedik a vétket és a hamisságot:
Óh! óh! Ti nagy lelkek, ugyan próbáljátok,
A virtus veszélyjét fennen sirassátok.
A világ - ezt fogják nevetve felelni -
Nem ideál, nem kell ellene kikelni.
Óh! csak égj hát, szívem szótalan fájdalma,
Melytől emésztetik lelkem nyúgodalma.
Átkozott légyen e világ s ennek jajja,
Átkozott az ember, a viperák fajja,
Ki bár tegnap ölelt testvéri karokkal,
Ma megöl tégedet a több gyilkosokkal,
Akik között ha tudsz hazudni, gyalázni,
Tettetni, árulni, a virtust alázni,
Ha tudsz hízelkedni s a rágalmazásnak
Szavát által tudod szépen adni másnak,
Ha tudsz a tűz közzé olajat locsolni,
A jámbor esetén tudsz vígan tombolni,
Ha tudod a tiszta virtust jómódával
Szaggattatni a vad irígység szavával,
Ha a fiút atyja vérébe fereszted,
Testvérjével a már testvért öszveveszted,
A kegyesség színét fel tudod rád venni:
Így az emberek közt emberré tudsz lenni.
 
*
 
Óh! mert ki adhatja vissza lételemnek
Legelső óráját teremtetésemnek!
Mikor még emberi éltem csírájába
Nem tudva lappangék valamely plántába,
Mikor öröm s kínok nélkűl minden reggel
Kinyíltam mint virág, a nyájas meleggel,
Mikor a fiatal tavasz pompájának
Zöldellő részeim újabb díszt adának,
Mígnem egy kérődző állat utóljára
Plánta-életemnek végére nem jára.
Így, mint plántáló nedv, vérré s tejjé váltam
S az engem megevő embert így tápláltam,
Elsőbb állapotom elvétetvén tőlem,
Arra nemző erő származott belőlem,
Mely a gyönyörűség dühös hagymázába
Nemze, bévetett e nyomorúlt hazába.
 
*
 
Végzés! mért nem lehet teveled perelnem,
Óh! miért nem lehet ellened kikelnem?
Megegyeztem-e én plánumod titkába,
Teremtetésembe s az élet kínjába?
Mikor a légyen szót kimondtad felőlem,
Teremtő, óh! ugyan megkérdted-é tőlem:
Vajjon e maroknyi gyönyörűség mellett,
Amelyet teremtő lelked rámlehellett,
Kész vagyok-é élni e jaj világába,
Szűnetlenűl égni e kínok kohába,
Jó lesz-é kijönnöm a semmi méhéből,
A magam-nem-tudás boldog éjjeléből,
Hogy itt lassan-lassan gyötrődjem, s egészen
Az újabb-újabb kín végre megemésszen?
 
*
 
Óh! hát kegyelemért kell-é ott koldúlnom,
Ahol a tartozott jusshoz szabad nyúlnom?
- Nem! - nem! - még szenvedek s panaszim elzárom
És tőled tartozott jutalmomat várom:
Adós vagy énnékem halhatatlansággal,
Nézd, kívánom tőled nyugodt bátorsággal. -

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages