Csokonai Vitéz Mihály: A REGGELNEK LEÍRÁSA
A főld határán játszadozik s örűl:
Örvendez a Mindenhatónak,
S áldja kegyelmit az Alkotónak.
Természet! és mondj éneket efelől,
A tenger, ég, főld zengedezzen,
S a zefirus vele lengedezzen.
Áldásban légyen nagy neve nálatok.
Háláadó szívem! siessél,
Térde elébe borúlva essél.
A vőlgyeken! s majd jó tova is halad.
Ezt a piros hajnal ijeszti;
S tengerek öblibe elsijeszti.
Szép fejéreslő ingeket őltözött
A felkelő természet. Ebben
Láttatik ezzel is ékesebben.
A harmatos fűn, a ligetek között
Villámlik. A nap megferesztett
Fény mosolyogva felénk eresztett.
Mézes palástját, s fel-felemelgeti:
Itt úgy ragyognak a kaszállók,
Hogy ma velek szerelembe szállok.
Melyet felűlrűl tűkör-üveg fedez.
Közbűl smaragd s kristály mulatnak
S gyöngyszemet a kövecsek mutatnak.
Lantját kitartván, pengeti húrjain
Víg énekét. Mennybéli jóság!
Téged imád ez! Örök valóság.
Buzgó szerelmem; s mennyire terjed ez,
Mutatja szívem s két sor ének,
Melyeket ajjaki szentelének.
Szívem s szemem rád egybe tekintenek.
Még a nap is jól fel ne keljen,
Már citerám neked énekeljen;
Boldog vagyok, jó-voltod imádhatom;
Sőt hogyha kell érted halálom,
Abba egész örömöm találom.