Csokonai Vitéz Mihály: A RÓMAI NÉPHEZ
A RÓMAI NÉPHEZ
(Horatius)
Második emberkort tipor a polgári had immár,
S önnön hatalma dönti Róma városát.
Kit sem ama szomszéd Mársok nem tudtak elölni,
Sem a fenekedő Porsenának tábora,
Sem Capuának irígy virtussa, se bajnoki Spartac,
Sem a naponként hitszegő allobrogok,
Kit vad gyermekivel Germánia sem töre még meg.
Sem a szüléktől átkosított Hannibal.
Mint vesztjük, kiknek vérét kívánja az ég is,
S főldünket a vadak bitangolják megint.
Pernyéin tapod a fene győző, s a deli várost
Dühöngő körömmel verdeséndi a lovas.
Jaj, iszonyú látás! tetemit szétszórja Quirínnak,
Melyeknek sem szél, sem nap eddig nem juta.
Tán mind, vagy pedig a jobb rész, azt kérdezi tőlem:
Hogy volna legjobb tenni inségünk felől?
Legderekabb mód lesz: hogy mint a phocesi népség
Rab városából átkozódva számkiment
S hagyta saját mezejét, házát és templomit a vad-
Disznóknak és a farkasoknak lakhelyűl:
Menjünk, merre viénd lábunk, vagy merre vezérel
A pajkos Afer s Notus a habok felett.
Tetszik-e, vagy tud más jobbat javasolni? siessünk
Gályákra űlni jószerencse hírivel.
Jó, de megesküdjünk: hogy bűn légyen hazatérni,
Míg a vizek alól fel nem úsznak a kövek,
S visszafelé akkor görbűljön az árboci vászon,
Ha Padus önti a Matinus bérceit;
Vagy ha Apenninus hegye a tengerbe rohan le;
S oly csuda szerelmek párosítják együvé
A vadakat, hogy tigriseken folyat a puha szarvas,
S a héja megpetéli a galambokat,
Vagy ha oroszlántól a csordák meg nem ijednek,
S a síma kecske múlat a sós tengeren.
Íly átkot s mindent elmondván, hogy hazatérő
Kedvünk elessék, hagyjuk el mind e hazát!
Mind! vagy ez aljnépnél okosabbak: lakja, ha tetszik,
A gyáva s félénk a szerencsétlen helyet.
Rajta, vitéz lelkek, ti ne sírjatok asszonyi módra,
S Hetruriának partjain túl fussatok.
Ránk a főldövező Oceán vár, rajta repűljünk
Ama szerencsés szigetek s mezők felé,
Hol Céres mindenha terem szántatlan ugarba,
S bár metszve nincsen, mégis a szőllő virít,
És az olajfának meddőtlen lombja tenyészik,
S tulajdon ágán díszlik a gyászszín füge.
Méz csepeg a podvás tőlgyből; s a bérci tetőkön
Ugrál le zörgő lábbal a könnyű patak.
Ottan a kecskék önkényt rocskára sietnek,
S tőgyét feszűlve hozza a szelíd juhnyáj;
Ott sem az akloknál nem bőgnek az estveli medvék,
Sem víperákkal a magas főld nem dagad.
Boldogok! itt láttunk több jót is: hogy sem az Eurus
Bő záporokkal a mezőt nem sepri el,
Sem száraz rögök a sikeres magot el nem aszalják,
Mértékbe tartván Juppiter mindegyiket.
Argi evedzőkkel nem szállt ide semmi fenyőfa,
Nem jára itt még a ledér Medea is.
Sidoni gályások nem nyomtanak erre vitorlát,
Sem a bajoskodó Ulysses társai;
Semmi dög a marhát nem bántja, semmi veszélyes
Csillag hevétől a szegény nyáj nem beteg.
Juppiter e partot szent nép számára hagyá meg,
Hogy megkeverte rézzel a szép aranyidőt;
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S önnön hatalma dönti Róma városát.
Kit sem ama szomszéd Mársok nem tudtak elölni,
Sem a fenekedő Porsenának tábora,
Sem Capuának irígy virtussa, se bajnoki Spartac,
Sem a naponként hitszegő allobrogok,
Kit vad gyermekivel Germánia sem töre még meg.
Sem a szüléktől átkosított Hannibal.
Mint vesztjük, kiknek vérét kívánja az ég is,
S főldünket a vadak bitangolják megint.
Pernyéin tapod a fene győző, s a deli várost
Dühöngő körömmel verdeséndi a lovas.
Jaj, iszonyú látás! tetemit szétszórja Quirínnak,
Melyeknek sem szél, sem nap eddig nem juta.
Tán mind, vagy pedig a jobb rész, azt kérdezi tőlem:
Hogy volna legjobb tenni inségünk felől?
Legderekabb mód lesz: hogy mint a phocesi népség
Rab városából átkozódva számkiment
S hagyta saját mezejét, házát és templomit a vad-
Disznóknak és a farkasoknak lakhelyűl:
Menjünk, merre viénd lábunk, vagy merre vezérel
A pajkos Afer s Notus a habok felett.
Tetszik-e, vagy tud más jobbat javasolni? siessünk
Gályákra űlni jószerencse hírivel.
Jó, de megesküdjünk: hogy bűn légyen hazatérni,
Míg a vizek alól fel nem úsznak a kövek,
S visszafelé akkor görbűljön az árboci vászon,
Ha Padus önti a Matinus bérceit;
Vagy ha Apenninus hegye a tengerbe rohan le;
S oly csuda szerelmek párosítják együvé
A vadakat, hogy tigriseken folyat a puha szarvas,
S a héja megpetéli a galambokat,
Vagy ha oroszlántól a csordák meg nem ijednek,
S a síma kecske múlat a sós tengeren.
Íly átkot s mindent elmondván, hogy hazatérő
Kedvünk elessék, hagyjuk el mind e hazát!
Mind! vagy ez aljnépnél okosabbak: lakja, ha tetszik,
A gyáva s félénk a szerencsétlen helyet.
Rajta, vitéz lelkek, ti ne sírjatok asszonyi módra,
S Hetruriának partjain túl fussatok.
Ránk a főldövező Oceán vár, rajta repűljünk
Ama szerencsés szigetek s mezők felé,
Hol Céres mindenha terem szántatlan ugarba,
S bár metszve nincsen, mégis a szőllő virít,
És az olajfának meddőtlen lombja tenyészik,
S tulajdon ágán díszlik a gyászszín füge.
Méz csepeg a podvás tőlgyből; s a bérci tetőkön
Ugrál le zörgő lábbal a könnyű patak.
Ottan a kecskék önkényt rocskára sietnek,
S tőgyét feszűlve hozza a szelíd juhnyáj;
Ott sem az akloknál nem bőgnek az estveli medvék,
Sem víperákkal a magas főld nem dagad.
Boldogok! itt láttunk több jót is: hogy sem az Eurus
Bő záporokkal a mezőt nem sepri el,
Sem száraz rögök a sikeres magot el nem aszalják,
Mértékbe tartván Juppiter mindegyiket.
Argi evedzőkkel nem szállt ide semmi fenyőfa,
Nem jára itt még a ledér Medea is.
Sidoni gályások nem nyomtanak erre vitorlát,
Sem a bajoskodó Ulysses társai;
Semmi dög a marhát nem bántja, semmi veszélyes
Csillag hevétől a szegény nyáj nem beteg.
Juppiter e partot szent nép számára hagyá meg,
Hogy megkeverte rézzel a szép aranyidőt;
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
