Csokonai Vitéz Mihály: A SZABADÚLÁS
Nícé! már véget vetek:
Egy szegényen szánakoztak
Végtére az istenek.
Tőreiből lelkemet,
Nem álmodom valahára
Szabaddá-lételemet.
Lelkem oly csendes velem,
Hogy haragot nem lél bennem
Lárvának a szerelem.
Mikor hallom nevedet;
Nem dobog már többé szívem,
Mikor látlak tégedet.
Álmomba nem szemléllek:
Felserkenek, de elsőben
Nem terólad eszmélek.
Nem óhajtlak ölembe;
Véled vagyok, s kedvet vagy kínt
Nem csinálhatsz szívembe.
Mégsem gyengűlök jobban:
Kínaimra emlékezem,
Haragom mégse lobban.
Ha előttem szemléllek:
Sőt szerető-társammal is
Rólad gyakran beszélek.
Ám kevélyen szemedet:
Megvetésed fel sem veszem,
Fel sem veszem kedvedet.
Rajtam szép ajakidnak;
Nem nyílik meg szívem útja
Többé pillantásidnak.
Vagy szomorúvá tészen,
Nem a te jóságod többé,
Nem a te vétked lészen:
Az erdő, mező, halom,
Minden megúnt hely véled is
Szintúgy csupa únalom.
Most is szépnek tartalak;
De nem úgy ám, hogy ne volna
Hozzád hasonló alak.
Most már oly hibát láttam
Szép képedbe, melyet régen
Szépség gyanánt imádtam.
Megvallom, bár szemérem,
Azt véltem, hogy szívem tört el,
S tán halálomat érem:
Ki el kívánja vetni,
S a magáé lenni óhajt,
Mindent elszenvedhetni.
Véletlen esett bele,
A tollát is ott hagyja bár:
De szabaddá lesz vele;
Megnyeri mindenestől;
Okossá lesz a kár által,
Messze kerűl a lestől.
Lángomat mególtottam;
Mert nem tudom elhallgatni,
S már annyiszor mondottam:
Erő ontja szavait,
Mely szerint minden beszéli
Elmúlt baját s kínjait;
A kegyetlen harcokat,
A had után így mutatja
A sok forradásokat;
A rab, örömmel tele,
A kegyetlen láncot osztán,
Melyet hajdan visele.
Csak magamat kívánom;
Beszélek, de fogsz-e hinni,
Már azt nem sokat bánom;
Azt milyennek itéled?
S vajjon csendes vagy-e, vagy nem,
Midőn beszélek véled?
Egy hívtől fogsz megválni:
Nem tudom, előbb örömre
Melyikünk fog találni?
Níce többé nem lelhet;
De más csalfa leányt a rest
Kereső is ölelhet.