Csokonai Vitéz Mihály: A TAVASZ

Teljes szövegű keresés

A TAVASZ
 
Festő versezet Kleist német munkáiból
 
Rajzolatja e munkának
 
Áll ez három részből. - I. A belékezdés. II. A festés maga. III. A bérekesztés. -
I. A belékezdésben megköszönti a mezőket és írásának tárgyát előadja.
 
II. A festésnek öt szakasza van. 1) A kikelet. A) A tavasz leszáll; 1. lehell, a hó elolvad; 2. lehell, az árvíz megszűnik; 3. lehell, a zőldségek és virágok kiújúlnak. B) Hívás a mezőkre, intés az örömre; jelesbben a leánykákhoz. 2) A vidék. A) Faluk. Fenyves. Vetések. Tó. Bált tengere. Ménes. Csorda. Major. Szőllőhegy. Pacsirta. Szántóvető. B) A hadnak kártételei. Intés minden fejedelmekhez a békességért, kereskedésért, a bőlcsek pártfogásáért. 3) A major. A) Ennek tekintete. Tó az udvaron. Tyúk. Lúd. Gyermekek fördése. Paraszt leány. Tengeri nyúl. Galamb. A kert. Virágok. Diófa. Tulipánt. Rózsa. Jácint. Gyöngyvirág. Ibolya, Estike (a magános bőlcs). Páva. Kankalinok. Lepkék. Mezei gazdasszony. B) A mezei nép boldogsága. Erre és a bőlcs életre való áhítozás. Jövendőlő képzet a jobb élet felől. Elragadtatás Lillához és a barátjához. Gleimhoz. Felébredés és az azon való szomorkodás. 4) Az erdő. A) Felvídúlás. Erdei sétálás. Kecskepásztor. Szarvasok. Szilaj ménes. Bikák. Erdei omlópatak. Madarak éneke. Fülemüle. Vadgalamb. Fészkek. B) Az Istennek nagyságos dolgai. 5) A rét. A) Illatok. Hívás Spaldinghoz és Hirzelhez, a mezőre s a virtusra. Gólya. Libuc. Méhek (az útazó bőlcsek). Tó. Sziget. Berek. Szárazság. Esső. Zápor. Juhok. Fecskék. Napfény. Szivárvány. Hívás Hallerhez. Az esső után való köz megújúlás.
III. A bérekesztés. Búcsúvétel a mezőktől. Óhajtás.
 
Fogjatok bé, szent árnyékok!
Ti elmélkedésemet
Andalító zőld hajlékok,
Fogjatok bé engemet;
 
S kezdjetek belém fúvalni
Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
Az ifjúlt természetet!
 
És ti, mosolygó réttájok,
Kiken hűs patak kereng!
Harmatos vőlgyek, lapályok,
Hol sok ezer virág leng!
 
Megeléglést hadd szíhassak
A ti jószagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
Kies tetőtök felé!
 
El kívánom arany lanton
E vídúlást dallani,
Mely most kezd a bóldog hanton
Körűltem mosolygani.
 
Hadd hallja meg Aurórával
Hesperus e dalomat:
S Lilla érdem pántlikával
Fűzze érte lantomat.
 
*
 
Rózsaszín felhőn az égből
A Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
S virágból font öv vala.
 
Minden természet érzette
Isteni lehelletét;
A hó végig hempelygette
A hegyek görbűletét.
 
Partjokon felűl uszkáltak
A patakok szerteszét,
A felhők záporrá váltak,
Hullámokat tolt a rét:
 
A főldmíves elréműle, -
De ő egyet lehellt még;
S im, minden köd elrepűle,
S alámosolygott az ég.
 
Ismét a főldnek gyomrába
Leszivárgott a csatak,
És náddal tűzött árkába
Halkal csörgött a patak.
 
Hozzánk ugyan gyakor éjjel
A lankadt tél visszatért
S megrázott szárnyáról széjjel-
Szóra zúzot, havat, dért;
 
A zablátlan szélveszeknek
Felhítta csoportjait,
Kik az északi bérceknek
Kitörvén barlangjait,
 
Mennydörgő hanggal rablották
A virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
A setét tengereket.
 
De a főld zordon színére
Még egyet lehelle ő,
S éltető lehelletére
Felengedt a levegő.
 
Béteríte egy szőnyeggel
Vőlgyeket és halmokat,
Melybe szőtt vad mérészséggel
Zőldséget s virágokat.
 
Most már a bikk a cserébe
Hűs árnyékokat vetett,
Hármóniás dal tőlté be
A pitymalló ligetet.
 
A tiszta nap megtekinté
A szelíd patakokat
S játszi szikrákkal behinté
Göndörödött hátokat.
 
A szellők útját eltőlték
A vidék illatjai.
A szunnyadt ekhót felkőlték
A pásztorok sípjai.
 
*
 
Ti, kiknek megcsalt lelkére
Az öröm fénye közűl,
Mint a tél felhős éjére,
Egy víg súgár sem derűl,
 
Oszlassátok el a kába
Kétséget s aggságokat,
Ne nyögjétek el hiába
A múlandó napokat.
 
A hírnév rab kívánója,
A fukar, s halvány kaján,
A bosszú hév szomjúzója
Hadd epedjen a baján:
 
Titeket a vígasságnak
Alkotott a kegyes ég;
Virtusnak és ártatlanságnak
Aggódni illetlenség.
 
Ússzatok gyönyörűségben!
Tiérettetek van ez:
Ím, leng és zeng a híg égben,
A vőlgyben virít s rügyez.
 
És ti, a tavasznak kedves
Barátnéi, jertek el!
Virágzó szépek, a redves
Városból fussatok el.
 
Fújtó gőzét ne szívjátok
Arany tömlöctöknek már:
Jertek, ím, Ekhó hozzátok
Mosolyog és Zefir vár.
 
Vár, hogy játszhassék a hőlgyek
Bodrozott hajfürtjein,
Midőn táncoltok a vőlgyek
S ligetek ösvényein.
 
Vagy ledűlvén a kútfőkhöz,
Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
Bokrétát biggyesszetek.
 
*
 
Itt, hol örökké zőldellő
Fenyvekkel a bérc benőtt,
És feléig a kékellő
Pataknak árnyékot szőtt,
 
Itt fogok zőld gyepre űlni -
Óh! a mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
E mosolygó táj körűl!
 
Jámbor faluk! óh, enyelgő
Nyájak! óh, erdők, hegyek
Pihenést széjjel-őgyelgő
Szememnek méken vegyek?
 
E gyenge zőld gabonákon?
Kik hímmel tarkállanak,
S végre, a szűk barázdákon
Távol, alig látszanak?
 
Vagy e tón? melynek gődények
Ússzák csendes habjait,
Csipkebokrok és kökények
Koszorúzzák partjait? -
 
Szemem egyszerre magához
Rántja a Bált tengere,
E kék mélység s a partjához
Vergődő hab ezere.
 
A tűndöklő nap súgára
Egy csillagokkal rakott
Eget terít rá, s magára
Pislogva tekinget ott.
 
Óriási a vizeknek,
Felocsódván a napon,
Bukfencezve ténferegnek
Ez ellátatlan lapon.
 
Nézd el, óh mezők Múzsája,
Ama szomszéd síkokat,
A lovak pompás homálya
Mint lepi el azokat.
 
Délceg nyakot emelítnek,
Melyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
A fenyves visszanyerít.
 
A komor bika nyomába
Sok szép fejér tehenek
A major bokros lápjában
Kedvekre őgyelgenek;
 
Melyhez nyár- és fűzbokrokkal
Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
Béűltetett szőllőhegy:
 
Egy része tisztán csillámlik,
Másutt fátyol fogja bé;
Fut a felhő, s a fény hámlik
Grádicsonként felfelé.
 
A pacsirta az egekre
Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a boldog vőlgyekre,
Függtön marad s jubilál.
 
Kerengő dalja hangjában
A szántó gyönyörködik
S édes elandalodtában
Az égre bámészkodik.
 
Majd a vőlgyelő ekére
Dűlvén, kihempelygeti
A barna habot főldére;
Csóka, varjú követi.
 
A vető az ő nyomába
Mérsékelve lépeget,
S a bíztató barázdába
Arany záport hinteget.
 
*
 
Óh! ha a magvát magáért
Szórná a munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráét
Maga is inná meg azt!
 
Ha azért görbítnék fáját
Az esztendő terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
Jó nedvű gyümőlcsei!
 
De a torkos had s más részen
A fogcsikorgató éh
S a vad tábor hányszor tészen
Munkát, reményt semmivé!
 
Mint a forgószél kezéből
Parittyázott jégeső,
Úgy töri széjjel tövéből
A tápláló fűvet ő;
 
Tipor karókat, szőllőket
A főld színéig szintén,
Felgyújt falukat, erdőket
Kedvére Hol vagyok én?
 
Ím, ím a messzi dombokból
Fegyverek villámlanak,
A feltátott réztorkokból
Tűzfelhők gombolyganak,
 
Megdördűlnek s mennykövekkel
Górálnak mindannyiszor;
Szétszaggatott emberekkel
Rakva a rettentő por.
 
Kék homály alá takarja
Mindentlátó szent szemét
Az ég, s nézni nem akarja
E kegyetlenség nemét. -
 
Ní, egy legszebb virágjában
Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
A bajtársára szegény.
 
Csorgó vérét és páráját
Útjában késlelteti,
Reményli, hogy szűz mátkáját
Még egyszer ölelheti,
 
Reményli, hogy kedvesének
Ajakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
Learattatja ez ég:
 
De egy kard most vágja főbe
A szűz kimúl sírással,
S ezen egy bőlcs jövendőbe
S egy szent poéta elhal. -
 
Ti, akiknek hűségére
Bízták szabad nemzetek,
Hogy a főld minden kincsére
Nevekben ügyeljetek,
 
S korona légyen pálcával
Szent hatalmatok jele,
Ah! a magok fegyverével
Gyilkoltatjátok-e le?
 
Ha az célja szíveteknek,
Óh emberek atyjai!
Hogy több boldog gyermekeknek
Légyetek gyámolai:
 
Ám bízvást vásároljátok
Minden módon ezeket,
Csak hogy fel ne áldozzátok
Az első-szülötteket. -
 
Világ minden fejedelme!
E szómra hallgassatok,
Hogy az Istennek kegyelme
Meghallgassa szavatok!
 
Sarlóját az aratónak,
Melyért éh könnyeket hint,
És lovait a szántónak
Adjátok vissza megint.
 
Napkeletre duzzasszátok
Vitorlátok öbleit
S a tengeren arassátok
A szigetek kincseit.
 
Űltessetek országtokba
Emberekből kerteket
És állítsatok azokba
Serény, okos csőszöket.
 
Azoknak jutalmazása
Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
Fényt terjeszt a főld felett.
 
Kérdjétek a kalyibától,
Nem lappang-é ott egy bőlcs,
Kit a nagyok pitvarától
Magához vont az erkőlcs?
 
Hol rejtekben él magának:
Óh, innen hívjátok ki
És adjátok a hazának
Bírói székét neki;
 
Zárja bé az orcátlannak
Palotátok ajtaját,
És a síró ártatlannak
Orvosolja meg baját.
 
*
 
Jer, Múzsa, e vőlgy lapályán
Nézzünk széjjel a paraszt
Gazdaságán s háza táján,
Jer, látogassuk meg azt. -
 
Itt sem párusi márványból
Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom bálványból
Nem véstek bajnokokat,
 
Sem itt a messzi vizeknek
Csavargós kerűleti
A hatalmas mestereknek
Fékszárát nem követi.
 
Egy fa, mely alatt nagyatyja
Három ember idejét
Általélte, takargatja
Hűs árnyékkal lakhelyét,
 
Melyre a zőld venyigéknek
Csimpajkóznak karjai,
Óltalmazzák a tüskéknek
És bokroknak falai.
 
Udvarában egy mosolygó
Tó kínálja a szemet,
Melyben felhőkkel gombolygó
Kék ég fog fel engemet:
 
Egy ég felettem elterjedt,
Alattam áll másik ég.
Óh, e kettő közt elterjedt
Megmérhetetlen mélység!
 
Itt sír egy tyúk s a melléket
Borzadt tollal futja bé
S az imént kőlt kis récéket
Csalja a száraz felé;
 
De szavára nem ügyelvén,
Végigfutják a tóközt,
S habokon általkelvén.
Háphápolnak a nád közt.
 
Lúdak sárga libáikkal
Sétálva járják a gazt
S berzenkedő szárnyaikkal
Űzik a lompos kuvaszt.
 
Játékból a szöszke fattyúk
Az úszáshoz kezdenek.
Lebukkannak, mint a hattyúk,
S evickélve függenek.
 
Amott fut az ól mentében
Egy kis fürge, dolgos lyán,
Tarka kosár a kezében,
A tyúk fut nyoma után:
 
Most megáll, s üres vetéssel
Őket a kis csintalan
Megcsalja, ím, gyors lépéssel
Odafutnak hasztalan;
 
Majd hirtelen a kosárról
Árpát szór le azoknak;
Nézi, hogy egymás hátáról
Mint esznek s civakodnak.
 
Amott homályos odvában
Kandikál a fejér nyúl,
S piros szemét bámúltában
Forgatván, be-berándúl.
 
Lágy dúcából hahotával
A kék galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
Gyengén kapargatja ő.
 
Csipked orrával mellyéhez,
Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
A ház fedelére száll:
 
Emezt a féltés gyötrötte,
Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte
És turbékol begyesen:
 
De hozzásimúl hajolva
A hízelkedő szép pár;
Ez is felé megy brukkolva:
Egymást éri a csók már.
 
Öszvecsapják víg robajjal
Mind a ketten szárnyokat
S folytatják tördelt kacajjal
A kert felett útjokat.
 
Elmegyek a főld színén is,
Amerre ti szállatok,
Érzékeny galambkák! én is
Elmegyek utánatok.
 
*
 
Elmegyek. - Óh, mint ragyognak
E kertnek virágai!
Mely édesen párolognak
A lombok illatjai!
 
A virágok felhőjében
A víg Zefir sátoroz,
Az égre kapja reptében
S vélek onnan záporoz.
 
Ide mórok vad plántáit
A mérész hajós nem gyűjt,
Bogácsok ritka fajtáit
Itt üvegtömlöc nem fűjt.
 
Csupán hasznos cifraságot
Szeret a főldmívelő,
Vagy egy koszorú virágot
Olykor, ha jó kedve jő. -
 
Ez a hosszú boltozatja
A diófáknak fejűl
A kék eget mutogatja,
Melyen sok felhő repűl;
 
Hátúl a zőld térmezőkkel
Tókat, berkes vőlgyeket,
A dagályos hegytetőkkel
Körűlvett vidékeket,
 
Még egyszer végigsétálok
Szememmel e tárgyakon,
Azután tőlök megválok:
Ez itt, ez magára von!
 
Óh, tulipánt! szent kezével
Ki tölté meg kebledet?
A napnak minden színével
Ki nyitott fel tégedet?
 
Virágok királynéjának
Köszöntenélek ugyen;
De az isteni rózsának
Több királyi dísze van:
 
Ezerrétű szép kantussa,
Szerelemszín arcai,
Magas tövises trónussa
És örök illatjai:
 
Éppen itt áll büszke fáján,
Itt az én becses rózsám,
S félig kinyílt bimbócskáján
Keresztűl mosolyog rám.
 
Itt a kék jácint fejtődik
Hűs illatú kelyhivel,
Itt a gyöngyvirág vergődik
Ezüst csengetyűivel;
 
Itt érzem az ibolyának
Kifolyó balzsamjait,
Széjjelhintvén orcájának
Aranyos súgárait. -
 
Az estike csendességgel
Nézi a virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
Szórják el illatjokat:
 
Kímélve bézárja száját
S reméli, este felé
Az egész napnak pompáját
Szégyennel borítja bé.
 
Képe ő a nagy léleknek,
Kinek a bámúló nép,
Mint sok gyáva vitézeknek,
Buzdítására nem lép:
 
Ki a virtust önmagában
Becsűlvén, szemfényt nem veszt
S rejtekje szent árnyékában
Jóság illatját terjeszt. -
 
Ní, ahol a szép Flórának
Táblája fényeskedik,
A páva önnönmagának
Mely büszkén begyeskedik.
 
A barna, s csillámló porral
Béhintett kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
Mint tömött csillagzatok.
 
Mellettek truccolva járván
A páva, és zőld farkát
Szivárvány-módra kitárván,
Hányja színváltó nyakát. -
 
A lepkék megvídámodva
S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva
Lengnek a virágokon;
 
Majd visszafelé ingatják
Onnan tarka szárnyokat
S a cseresznyéknek kutatják
Ismét a virágjokat,
 
Melyeket a kert gazdája
Kökényfába olta be;
És mostoháit csudálja
Mármost a vad csemete. -
 
A vídám kellemességnek
Bélyege, a házi nő,
Ama termett venyigéknek
Leveles bóltjában sző,
 
Bokrokat űltet vásznára
És virágokat himez;
Az öröm űlt orcájára,
S onnan mosolyog le ez.
 
Egy gyermek, a Gráciának
Kedvese, a csintalan,
Gyenge karjával anyjának
Nyakán csüngvén úntalan,
 
Hízelkedik s a munkában
Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a mályvában
S magában mélán petyeg.
 
*
 
Óh, százszor boldog nemzetség,
Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a kaján veszettség,
Sem kevély gőg meg nem száll!
 
Halkan folynak el rejtekben
A te élted napjai,
Mint a virágos rétekben
A tiszta víz habjai.
 
Mást hadd nézzen a sok kába,
Mászván ház- és fatetőt,
Midőn győző-hintajába
Elefántok vonják őt;
 
Mások ércben vagy márványban
Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
A térdeplő sklávokat:
 
Csak az kedves az egekben,
Akit nem kajdászván fel
A bolondok, hűs berekben
Szunnyad, felkél s énekel.
 
A nap bíbor ábrázatja
Első súgárt őrá hány,
Néki leng a rét illatja,
Néki zeng a csalogány.
 
A bánat nem jár nyomában,
Sem a zőld vetéseken,
Sem a nyáj közt a pusztában,
Sem a szőllőhegyeken.
 
Fűszerszámot ételére
A munka hint, melyet győz,
Mint az éther, könnyű vére.
Maga virgonc, mint az őz.
 
Híg álmát a fellehellő
Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
Szeméről lelegyezi.
 
*
 
Óh! ha az ég úgy kedvezne,
Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok csergedezne
Le az én életem is!
 
Hervervén ingó árnyékán
Kis bigecsem fáinak,
A csörgő patak tájékán
Élnék már csak magamnak,
 
Széjjelszórnám a világnak
Éretlen bánatjait
S az ellobbanó vígságnak
Alacsony szorgalmait.
 
Óh, ha az én nedves pillám
Könnyeit tirajtatok
Törlené le az én Lilllám;
Kit mindennap siratok!
 
Ha a néha vígasztalnának
Hű barátim szavai,
Néha némán oktatnának
A holtak írásai,
 
Néha a bőlcsesség nyitná
Mélységes folyásait,
S lelkemnek lecsillapítná
Tudományos szomjait!
 
A mogolnak nem kívánnám
Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
Aranytermő bérceit.
 
Ám akkor holmi törpének,
Kik szomjúztak harcokat,
Az emberek hadd tennének
Kőszálnyi bálványokat,
 
Hadd öntenék meg számokra,
Hadd a tenger köveket:
És nem vetnék pompájokra
Soha irígy szemeket.
 
Óh, ég, boldogság forrása,
Óh, szeretet tengere!
Óh, jótéted kifolyása
Hadd itasson meg, jere!
 
Hát bennem úgy elhervadjon
Az élet, mely tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
A főldi dudvák között?
 
Nem; megáldod te munkádat.
Már vidúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
Hinti rám csendes remén'.
 
A hajnal súgári jőnek,
A homály ellebege,
Felrándúl a jövendőnek
Setétellő szőnyege.
 
Máris andalgó szememben
Más scénái jőnek fel
A dolognak, s képzetemben
Új vidékek nyúlnak el.
 
Látlak, mennnyei Lillácska!
Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a sűrű rózsácska
Mellől lugasomba bé.
 
Rajtad szemérem, ékesség,
Fény, szerelem terjed el:
Így termett a kellemesség,
A virtus így lépdegel.
 
Lanthoz fogsz, s a nap kibukkan
A tömött felhők közűl,
A szélvész egyet se kukkan,
Olimp figyelmezve űl.
 
Zeng benn a messzi hegyekben
Nótád képe édesen, 1
S hozzám Zefir e kertekben
Általfújja csendesen. -
 
És te Hémus tetejéről,
Nyíltszívű Gleimom! leszállsz
S a téji lanton messzéről
Víg örömmel játszdogálsz.
 
A menny kapui felnyílván,
Cypris, Ámor, Kellemek
A csillám felhőkre nyílván
Kijövén, tűndöklenek.
 
Kellemes szavok hangzatja
A kék levegőbe zeng,
A csillagok bóltozatja
Öröm-koncertjekre reng. -
 
Jertek bé majd, óh szívemnek
Kedves egypár javai,
Vígasztalói éltemnek,
Egek ajándékai!
 
Szállítsátok magatokkal
Hozzám a vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
A réteket, halmokat.
 
De mit? hát már felébredtem? -
Hol vagy dicső képzelet?
Mely kies álmot rengettem
Ébredt érzésim felett?
 
De már elfutott azoktól
És én így sóhajtozok:
"Óh, sok függ a fátumoktól
Ez élet útján, óh sok!
 
Itt csak a remény játéka
Áll a való helyt elő,
Boldogít puszta árnyéka,
Maga hozzám sose jő." -
 
De a jövőn mit aggódom?
Hasztalan gond, fére menj!
Hadd legyék a kedvben módom,
Amellyel kínál a menny.
 
A mezőknek víg népével
Hadd járjam a berkeket
S a dalló filemilével
Hadd zengjek énekeket.
 
Hadd gyönyörködjem a szellet
Változó zengésibe
E nyöszörgő patak mellett,
Mely e kőről omlik le.
 
*
 
Óh, ti a dolgok anyjának
Kezével font levelek!
Ti, a bőlcs gondolatjának
Fényt adó, zőld fedelek!
 
Ti andalgás szent tanyái,
Vídító kerűletek,
Magános útak homályi,
Idvezlettek légyetek!
 
Óh, a ti ihletéstekre
Mely kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a lélekre -
Mely lágy érzés, - nyúgalom!
 
Itt a magosan zőldellő
Lugosnak árnyékain,
Amelynek sok pajkos szellő
Hirintódzik ágain,
 
S amelynek bóltozatjában
Egy látható hívesség
A zőld haboknak fodrában
Hempelyegve útat szég -
 
Lekukuccsál súgárával
A nap a felhők felett
És mennyei aranyával
Hímzi a zőld levelet.
 
A virágzó bokroknak
Béfutják illatjai
A szép estvét, párolognak
A Zefirnek szárnyai. -
 
Barlangjában, melyet kondor
Bajboncsokból öklözött,
Űl a kecskés, a komondor
S a virágszálak között.
 
Fújja trillás tillinkóját:
Megáll s hallja másfelé,
Hogy az erdőknek ekhóját
A sok síp hogy futja bé,
 
Itt harsánt vág a bikkfára,
Amott alig hangicsál
S el is múlik utóljára:
Sípol - és ismét megáll.
 
Alól a mélységben másszák
A meredek szirtokat
Kecskéi és úgy tépásszák
A keserű bokrokat. -
 
A könnyű szarvasok nyája
Öszevenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
A zörgő, zőld bokrok közt.
 
Sebes-futva kóborognak
Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
Belésüppedt nyomokon. -
 
A tavasz szerelmes kénnyel
Gyújtván a víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
Az erdőket, síkokat.
 
A főld dübög megzúdúlva;
Duzzad és feszesedik
Erek ága, s elvadúlva
Farkok felberzenkedik.
 
Kedvet és tüzet lehellnek,
S hogy hűsítsék lángjokat,
A partokról leszökellnek,
Tördelik a habokat.
 
Azután keresztűl futnak
A harmatos vőlgyeken,
A kősziklára feljutnak,
S fent a törpe berkeken
 
Végignézvén, a ködökből
Távolról tekintenek
A mezőre s a felhőkből
Büszkén lenyerítenek.
 
Futnak a bikák s orrokkal
Nősző hevet lehellnek,
Hányják a főldet szarvokkal,
A porködben dühödnek:
 
Némelyek meg bécammogván,
Bőgnek a barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván,
Futnak a szirtköveken. -
 
Amott a bércek odvából
A ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a sziklából
Vad morgással omlik le.
 
Sodorja a kőszikláknak
Elmarconglott csípeit,
Átcsörgi a kivájt fáknak
Meztelen gyökereit,
 
Melyek az omló habokban
Elhajlnak s inganak,
Míg a zőld fűzek azokban
Kények szerént mosdanak:
 
Az erdő minden barlangtól
Megzendűl és jajgat rá,
A vad meghökken e hangtól
És elszalad másuvá.
 
A madarkák nem zenghetnek
Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
Csendesebb szállásokat,
 
Hol szerelmes fájdalmoknak
Kőlcsön-érzési felől
A piramidál bokroknak
Hűvös ernyőin belől
 
Párjok előtt gyengén zengnek,
Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
A zőld bikkfaágakon.
 
Majd meglesem e rejtekben
A kis ártatlanokat,
Mit mívelnek jó kedvekben,
Mint osztják a csókokat.
 
Halkal folyj itt, nyughatatlan
Patakocska, halkal itt!
Nyögdécselő, állhatatlan
Zefirusok, csitt, csitt, csitt!
 
Oly nagyon ne zörgessétek
A leveles ágokat;
Kérlek, el ne gyengítsétek
Szerelmes zsibajjokat!
 
Zőld tetők lakosi! zengő
Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
Nótátokat tőletek. -
 
Danolnak, - bokrokat, fákat
Zendítnek mindenfelé,
A tágas árnyékszálákat
Szimfónia tölti bé:
 
Az egész tán hangga lészen. -
A pirók kenderike
S a pinty hegyes füttyöt tészen
Egy sörje tetejibe:
 
Tarkán ugrál a bokrokra
A sok tenglic, rátekint
A virágzó bogácsokra;
Dalja ugrós magakint.
 
A csíz a szépek kínjáról
Leveles bóltjában nyög:
Öblös hanggal a szilfáról
A rigó basszust dörmög.
 
Csak a szárnyas zengzet mégyen,
Csak a kis filemile,
Hogy több dícsérője légyen,
A magános aljba be,
 
A bú örök szállásába,
Melyet féd sűrű ágbolt,
S úgy tetszik, hogy egysummába
Mind ide futottak volt
 
A levegőnek s pusztának
Térjéről körűl, belől
Árnyéki az éjtszakának
A piros hajnal elől.
 
Itt danol ő s az erdőnek
Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
Mássává csinálja itt.
 
Ott egy setét tó itatja
Fűzfáit a partokon;
A kis dallos ott ringatja
Magát a zöld ágakon.
 
Ott cicoráz víg réjával,
Ott csattog, süvölt, kereng,
Hangzik a vőlgy a pusztával:
A hegedűs kar így zeng.
 
Most lejtőre nyög nótáján
S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok trilláján,
Majd ismét keményen ver.
 
Olykor, midőn a kegyetlen
Madarász, ki félfelől
Ólálkodik a kietlen
Hársfaerdőben belől,
 
Zőld levél alatt lappongó
Tőrkalitkája alá
A csemeték közt bolyongó
Kedves párját bécsalá:
 
Azonnal víg énekében
Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
Mindenfelé szálldogál.
 
Őröngve repked a fákon
S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
Kiáltozza szerteszét.
 
Zokog, jajgat egyfolytában,
Míg végre kínja miá
A bokorra ájúltában
Kókkadt fővel esik rá.
 
Ott kesereg őkörűlte
Holt párja árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűlte
Sebekben körűlte jár.
 
Majd újra zendűl jajdalján,
S éjjel sincs nyugta neki,
Úgy tetszik, hogy minden jajján
Saját lelkét nyögi ki.
 
A szomszéd halmok aljában
A bokrok kesergenek,
S részt vévén az ő bújában,
Elalélva lengenek. -
 
De mi búg felkavarodván
E vén tőlgy oldalánál?
Melynek kopasz, reves odván
Semmi madár meg nem száll?
 
Igaz-é? vagy játékával
Csak képzésem rezzent-e?
Ímé, kóválygó szárnyával
Hirtelen felröppene
 
Egy vadgalamb a tőlgyfának
Üregéből, félfelől;
És emiatt kondúlának
Podvás öblei belől.
 
Suhan kiterjedt szárnyakkal
A vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
Az árnyékban csendesen,
 
Gondosan körűlszemléli
Magát és a tárgyakat
S orrával felszemecskéli
Az asszú ágszálakat. -
 
*
 
Ki tudja arra oktatni
A zőldági népeket,
Miként kelljen bóltozgatni
Mesterséges fészkeket?
 
S édes szorongattatástól
Meglepve mit tégyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
Bátorságban légyenek?
 
Mi láthatatlan lehellet
Szálldogál ezek felé,
Mely szíveket egymás mellett
Szerelemmel tőlti bé?
 
Tetőled van minden jóság
S e csudadolgok sora,
Óh véghetetlen valóság!
Természet atyja s ura!
 
Felséged oly nagynak látszik
Egy madárka termetén,
Mely itt a tüskék közt játszik,
Mint az ég mennyezetén.
 
Szintoly nagy vagy egy fa gallyán
Mászkáló hernyócskában,
Mint a trónusodnak alján
Lángoló Kérubimban.
 
Nagy tenger! melynek nem áll ki
Sem partja, sem feneke,
Minden tebelőled száll ki,
Beléd semmi sem foly be.
 
Csillagink tűz-óceánja
Ama fény-punktumoknak
Visszavert lágy ragyogványa,
Melyek rólad omlanak.
 
Egyet szólsz a szélveszekhez:
Azonnal veszteglenek.
Hozzáérsz a nagy bércekhez:
És tüstént füstölgenek.
 
Midőn a tenger örvényje
Egymásba megütközött,
S kilátszik fenékfövenyje
A hullámbércek között:
 
Az ő halálos torkának
Harsány ordításai
A Felséged nagyvoltának
Magasztaló daljai.
 
A langszárnyú mennydörgések
Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgések
Nagyságos dolgaidat;
 
Melyre félénk tisztelettel
Minden berkek rengenek,
S néked mondott dícsérettel
Ők is visszazengenek.
 
Ezer hármóniás sorral,
(Mely't hall az Egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
Az ég minden csillaga
 
Hatalmadnak s kegyelmednek
Nagy voltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
Egy pólustól más felé.
 
De ki, aki felszámlálja
Minden csuda tettedet?
Óh, Teremtő, ki úszkálja
Keresztűl mélységedet?
 
Véges lelkek! szálljatok fel
A szelek szárnyaira,
A villámnak kapjatok fel
Kilövellt nyilaira.
 
Bújjátok az istenségnek
Tűndöklő mélységeit,
Átélvén a végességnek
Milliom esztendeit:
 
Utóljára sem látjátok
Egy ponttal is közelébb
A fenekét, mint láttátok
Partja széléről elébb.
 
Némúljatok meg hát éppen,
Ti reszkető hegedűk;
Így az Urat méltóképpen
Tisztelitek. - - -
 
*
 
E szomszéd rétnek illatja,
Amint bongó szárnyakon
Zefir ide fúvogatja,
Erővel magához von.
 
Annak virágos ölében,
A sziszergő nádak közt,
Mellyem erős pihegtében
Bészívom e kedves gőzt. -
 
Bőlcsesség baráti! kedves
Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
Ködje közt a múlt telem,
 
Óh ti, kiknek ajjakáról
Édes öröm csepegett
Szívemre, sok bús óráról
Oszlatván a felleget,
 
Jertek, barátim! s e tájon
Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
Ez a környék tőletek.
 
Jer, szemléljük itt Flórának
Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
Termetit s szerelmeit.
 
Ezekkel a magunk képét,
Jer, piperézzük fel mi
S a bíboros lomha népét
Magunk közt csúfoljuk ki!
 
A virtus díszét zengjétek:
És szájatok szózatit
Nékem olyanná tegyétek,
Mint a rózsák illatit. -
 
A gráciák itt hevertek;
Az öröm itt mosolyog,
E mesterkézetlen kertek
Útjain csend tébolyog.
 
Itt a tiszta csemelyekkel
Lágy andalgás csordogál,
Elszórt virágligetekkel
A rét felcifrázva áll.
 
A kellemes illatoknak
Láthatatlan tengere
Hullámlik a parlagoknak
Zőld mezején messzire,
 
S az enyhős szelek szélesztik
E dagályos habokat. -
Ezer lakosok élesztik
A tarka tájékokat:
 
Ama sás közt nagy lábával
Gázolja a vizeket
Az eszterág, prédájával
Nézvén farkasszemeket.
 
Amott a líbuc rikácsol
Egy fickó feje körűl,
Ki fészke mellett harácsol
S a káka közt lesben űl;
 
Színli, hogy szárnyát fájlalja,
A partra csak sérikál,
Egyszer őt a gyepre csalja,
Addig, addig sántikál.
 
A méhek a szellőcskéken
Szerteszéjjel bonganak,
A virágzó csemetéken
S lőherén megszállanak;
 
S oly csillogva függnek onnan
Alá a kis állatok,
Mint a holdfénytől újonnan
Megaranyzott harmatok:
 
Onnan várossokba térnek,
Melyet a paraszt maga
Egyik zugjában a térnek
Csúcsos köpűkből raka.
 
Itt ládd az igaz bőlcseknek
Valóságos bélyegét,
Akik születte-főldeknek
Elhagyván enyhős egét,
 
Az emberiség határját
Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
Gyűjtvén fáradságosan,
 
Munkájok édes terhével
Honjokba bészállanak,
Hogy a bőlcsesség mézével
Minket táplálhassanak. -
 
A zőld síknak közepében
Egy kékellő tó zsibong,
Melyen a szellők mentében
Sok habkarika tolong;
 
A vizekből domborúson
Nyúlik fel egy szép sziget,
Melyet kerít koszorúson
Nyárfa- és bokorliget:
 
És mintha el volna válva
A főld egyéb részitől,
A habok ellen úszkálva
Lebeg önnön terhitől.
 
A tüzes csillagocskákkal
Megrakott vadrózsafa,
A mindég zőld borókákkal
Uszkuruc és bodzafa
 
S a rekettyék nyájas karral
Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
Mutatják itt magokat.
 
A virág a több virággal
Közli örömcsókjait
S rálehelli nyájassággal
Balzsamos illatjait.
 
A galagonya lóbálja
A part szélén vesszeit,
S a vízbe nézvén, csudálja
Fejér s piros díszeit. -
 
Óh, szép táj, mely a szíveknek
Legbelsőbb rejtekibe
Képét a víg örömeknek
Gyönyőrűen fested le!
 
Vajha a héség nagy volta,
Mely már szinte káros lett,
S amelyet még a tél olta
Egy esső sem szűntetett,
 
Téged s veled a mezőknek
És kerteknek zőldjeit,
Melyek várják az essőknek
Megfrissítő cseppjeit.
 
Száraz pardiccsá nem tenne
Szépséged kezdetiben
S a paraszt reményét benne
El ne ölné fűviben!
 
Újítsd meg hűs záporoddal
Őtet, óh kegyelmes ég!
És áraszd el jóságoddal
A főldet, mely öszveég
 
Jön az áldás valahára,
Jön a felhőkön ide,
Ott tornyodzik s nemsokára
Patak-módra omlik le.
 
Már a szél szágúld előtte,
A fák levelin morog,
Fut a vetésen s közötte
Örvény-módra kavarog.
 
A pamutforma párának
Kárpitja alá vonúlt
A nap, és az ég aljának
Fénya halványon kimúlt.
 
Árnyék s éjszaka terűl el
Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl el
A természet azokon.
 
Apró ezüst perecekkel
Göndörödvén habosan,
(Melyek terjedő szélekkel
Tűnnek el játékosan)
 
A víz felső ábrázatja
Öblögeti a fűzfát;
És az essőt kimutatja,
Melyet a szem még nem lát. -
 
Most már ugyancsak fecsélli
A felhő a vizeket
S mintegy keresztűlvetélli
Vászonszálkint ezeket.
 
Zuhogva omlik belőle
Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
Ez égerfa sátora.
 
A kis nép, mely a tájékon
Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon
És enyhős bokrokba bútt.
 
A gyapjas nyáj is fáztában
Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél óltalmában
Egy hársvőlgyön körbe gyűl.
 
A pusztúlt égen s mezőben
Csak a fecskék látszanak,
Hogy csoporttal az essőben
A tóra nyilallanak. -
 
Azok a barna szemhéjok,
Melyek a világ szemét
Fedik most, - a gőzkaréjok,
Ím, felnyílnak szerteszét.
 
Csillog az ég friss színekkel
És a függő tengerek
Elfolyván tiszta cseppekkel,
A szellőn ellengenek.
 
Nevet a főld virágokkal,
Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
Maga csorgott volna le. -
 
De napnyugotról egyszerre
Újabb teherre kapott,
Felhők vitorláznak erre
És elfogják a napot,
 
Ismét bőséggel csorgatják
Tóvá vált záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
A szomjú pallagokat. -
 
Ezek is kifogynak végre;
És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre
S bétölti a levegőt.
 
A kősziklák zőld pompája
A napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántálja tája
Szemfényvesztve tűndököl.
 
Egy szivárvány öv módjára
Körűlfogja az eget
És a tengerben magára
Jobbra, balra nézeget.
 
Megifjúlt, fényes orcákkal
Mosolyognak a mezők,
Színes hímmel s bokrétákkal
Megrakva néznek rám ők. -
 
Márts a hajnalnak színébe,
Fesd e hely tájékait,
Óh te, kinek énekébe
Látom az Ár partjait,
 
Melyek mintegy szagoskodnak
Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
Egész formájok kiűl:
 
Te, ki midőn énekletted
Az Alpesek bérceit,
Érdemoszlopiddá tetted
Az égnek cölöpjeit! -
 
A gyémánforma cseppekkel
Mint villog a csíkos rét!
Mely kedves tűndöklésekkel
Lanyháznak le szerteszét
 
E cseppek a virágoknak
Tarka ligetjeiről
És a virító bokroknak
Koronája széliről!
 
Minden fű e bő harmattal
Újonnan feléledett
S gőzöl erősebb illattal.
Az egész ég szaggá lett.
 
Örömmel felemlíti
A gyep ittas fejeit,
S úgy tetszik, hogy dicsőíti
Az égnek jótéteit.
 
*
 
Zőldeljetek most, óh kedves
Térmezők és ligetek!
Árnyékos erdők és nedves
Rétek, most zőldeljetek!
 
Légyetek a nép javának
Megvídító tárgyai
S lelkem ártatlan voltának
Menedék kárpitjai;
 
Ha únván a gonoszoknak
S büszkéknek csoportjait,
Elhagyom a városoknak
S palotáknak falait.
 
Zefir többször is hadd fújjon
Rám e virágok felől,
Melyre szívem megvídúljon,
Megcsendesedjék belől.
 
És a világ kegyes atyját
(Ki a napsúgárokon
Hinti rátok jó'karatját
S az essőn, harmatokon)
 
Szépségetekben tisztelhessem,
S szent borzadás lepvén el,
Dícséretét hirdethessem
A felelő egekkel.
 
És ha az ó szent szavára
Éltemnek határt vetek:
Vég nyugalmam utóljára
Hadd legyen tibennetek! - -

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages