Csokonai Vitéz Mihály: ÁRIÁK ÉS KETTŐSÖK A VARÁZSFUVOLÁBÓL
Vígadok hajsza, hopszasza.
A madarászt minden határ
S fia, apja esméri már.
Jól értek a sípoláshoz.
Azért lehetek íly vidám,
Mert minden madár enyim ám!
Vígadok hajsza, hopszasza.
A madarászt minden határ
S fia, apja esméri már.
Héj, egy lyányhálót fonhatnék,
Majd tucettel is foghatnék,
Akkor őket mind bezárnám
S minden lyány enyim lenne ám.
Milyent egy szem se látott még.
Érzem, tőled, mennyi kép
Szívem újabb mozgásba lép.
Mi ez, meg nem mondhatom éppen,
De érzem, hogy éget tűzképpen,
Ez az érzés szerelem tám?
Az, az, szerelem, a' biz ám.
Óh, ha őtet megtalálhatnám!
Óh, ha már előttem láthatnám!
Én mindjárt - mindjárt - hevűlő.
De mit? mindjárt hév örömömbe
Szorítnám forró keblembe,
S örökre enyim lenne ő.
Bőlcs vagy te, jámbor s ártatlan;
Íly ifjú legjobban vidíthatná meg
Egy anya szívét, mely gyászba kesereg.
Ah, sírva kell élnem világom;
Mert leányom nem lelem fel,
Elveszett véle boldogságom -
Egy átkozott ragadta el.
Most is látom, mint fél,
Milyen kínok közt él,
Látom reszketésit,
Kínos küszködésit.
Látnom kellett, mint ragadtatott.
Ne hagyj! mind e' vólt, amit szólt,
Te érette ki fogsz kelni,
Te léssz az ő megmentője
S triumfba foglak szemlélni.
Te bírod úgy, örökre, te.
Csak az anyámat szánom én,
Jaj, búvába meghal szegény.
Mérgem semmivé tészen.
Ha már, barbár! érzésed nincs.
Aha, azok emberek.
Bátran! bémegyek már.
Szép lyányka ez ám már,
Hószínű s még csak gyerek.
Engedj meg, ne vígy pokolba!
Hu! hu! hu!
Éreznek, jó a szívek is.
Kell néh' az asszonyoknak is.
Szívünk kedvet Ámorban lél.
Néki áldoz minden élő.
A természet rúgója ő.
Hogy nincs olyan nemes semmi,
Mint az asszony és a férjfi:
Az asszony és a férjfi
Együtt a főld isteni.
Csak emberűl kell triumfálni,
Vedd hát intésünket, vedd bé:
Tudj hallgatni, tűrni s megállni.
Megmenthetem-é Paminát?
Tudj hallgatni, tűrni s megállni -
Csak ezt gondold meg: légy férfi,
Úgy emberűl fogsz triumfálni.
Lám, kellemes síp, teáltalad
Hozzám minden vad vígan szalad.
Csak Pamina nem jön ám;
Pamina, halld csak, halld csak meg!
Mit ér? Hol, ah, hol lellek meg?
Áa, ott Papagenót hallám,
Már ő Paminát látta tám,
Tám már ővéle hozzám jő,
S e hang vezet, hogy hol van ő.
Sohasem hallottam én hasonlót még ehhez!
Ha minden lelhetné,
Ellensége táborát
Könnyen szétverhetné.
S életében vidítná a
Legkedvesebb hármónia,
A szíves hármónia
Űzi az aggságot;
Köztünk szimpátia
Terjeszt boldogságot.
Nyerjen bőlcs lelket ez új pár.
Erősítsd, bújdosók vezére,
Hogy meg ne rontsa semmi kár -
Hadd lássa hasznát próbájának.
S ha végén mérész pályájának
Meghal, virtussa bérébe
Dicső lakhelyedbe vidd be.
E törvény a frigybe első!
Sok bőlcs embert megcsalt e vétek,
Hibázott s ált' nem látta ő.
Elhagyatott végre a kába,
Hívségiért sok bosszút nyelt!
Kezét törte, de mindhiába,
Bévűl halált s kétséget lelt.
Játszik, csókol kincsével;
Én kerűljem ezt szívembe,
Hogy a fekete nem kell?
Egynek szívét reménylhetem,
Kedvelhet engem egy szűz,
Ah, lyányka nélkűl életem
Volna pokolbéli tűz.
Azért szívem, míg csak élek,
Csók és szerelem közt vér!
Kedves hold, megbocsáss, kérlek,
Engem szeret egy fejér! -
Szép ő! meg fogom csókolni.
Hold! vond magad félfelé,
S ha restelled ezt szemlélni,
Óh, úgy a szemed húnyd bé.
Halál s kétség tüzel körűlöttem!
Csak meg ne őld Sarastrot száz kínokkal,
Nem léssz az én leányom, nem, sohasem.
Elhagyom lelked örökre s megvetem,
Széttöröm természet minden láncát,
Ha Sarastrót véled meg nem öletem!
Hallj bosszút - ég, főld! - hallj anya átkát.
E szent helyekbe bé.
S ha ki vét: a szeretet
Téríti jobb felé.
És e boldog hazába már
Baráti közt vígadva jár,
Árúló fortélyjait
Itt az ember nem lát,
Mert szereti társait
S mindennek megbocsát.
Ki egy íly tudományt megvét,
Nem érdemel ember nevét.