Csokonai Vitéz Mihály: AZ ÉJSZAKA
AZ ÉJSZAKA
(Sander)
A mai nap jármát s odahagytam az emberi lármát,
Mind hijjába való: nincsen azokba való.
Gyűlöli azt a bőlcs s a tiszta szemérmetes erkőlcs,
A virtus maga kik közt keseregve lakik:
Mintha különválnék e főldtől s messze megállnék:
Oly csuda nagy figyelem van körül állva velem.
S bátor az éj elzárt mindent s ajakokra vetett zárt,
Szám szabadon marada, s ő bele verset ada.
Mert az eget széjjel ha szemem bekerűlgeti éjjel,
Ott sok ezernyi rubint, gyöngy s briliántra tekint.
Rajta ha vizsgálom tüzeit, szemeimre az álom
Nem jöhet: e' ha lobod, szívem örűlve dobog,
S éjjeli várának az egek felséges Urának
Csillaggal cserepes mennyezetére repes.
Andalog eltátott ajakam, mikor e palotát ott
Nézi, s Urát keresem: térdre elébe esem.
Már egyebek fáradt szemein a balzsam eláradt,
Melyet az álom ereszt: sok fejet ebbe fereszt.
Róla nem aggódott szemeken mihelyest belopódott
Morpheus s a feladott várba körűlszaladott,
Csakhamar a várták cövekes kapuját be-, lezárták
A buta gondok elől, mindenik árka felől.
A süket erdőben lakozó vadak ílyen időben
Nincsenek ott, a sík tér-helyeket keresik.
Jobb sivatag réten szabadon szaladozni setéten.
Futnak. Előttök az út. Mécset az éjszaka gyút.
Így mikor azt vélem, hogy nincs ki ez éjszaka vélem,
Istenem! a Te neved áldja, csudálja kezed;
Hát elöl állának, kik elébb lyukaikba valának,
S böggenek, így ezek is nagy neved éneklik.
Mennydörög a barlang, a rettenetes fenevad-hang
A hegyek öblibe reng, kő üregébe kereng.
Éktelenűl ordít az oroszlány, élire fordít
Tán maga mindeneket, puszta kietleneket.
Mind hijjába való: nincsen azokba való.
Gyűlöli azt a bőlcs s a tiszta szemérmetes erkőlcs,
A virtus maga kik közt keseregve lakik:
Mintha különválnék e főldtől s messze megállnék:
Oly csuda nagy figyelem van körül állva velem.
S bátor az éj elzárt mindent s ajakokra vetett zárt,
Szám szabadon marada, s ő bele verset ada.
Mert az eget széjjel ha szemem bekerűlgeti éjjel,
Ott sok ezernyi rubint, gyöngy s briliántra tekint.
Rajta ha vizsgálom tüzeit, szemeimre az álom
Nem jöhet: e' ha lobod, szívem örűlve dobog,
S éjjeli várának az egek felséges Urának
Csillaggal cserepes mennyezetére repes.
Andalog eltátott ajakam, mikor e palotát ott
Nézi, s Urát keresem: térdre elébe esem.
Már egyebek fáradt szemein a balzsam eláradt,
Melyet az álom ereszt: sok fejet ebbe fereszt.
Róla nem aggódott szemeken mihelyest belopódott
Morpheus s a feladott várba körűlszaladott,
Csakhamar a várták cövekes kapuját be-, lezárták
A buta gondok elől, mindenik árka felől.
A süket erdőben lakozó vadak ílyen időben
Nincsenek ott, a sík tér-helyeket keresik.
Jobb sivatag réten szabadon szaladozni setéten.
Futnak. Előttök az út. Mécset az éjszaka gyút.
Így mikor azt vélem, hogy nincs ki ez éjszaka vélem,
Istenem! a Te neved áldja, csudálja kezed;
Hát elöl állának, kik elébb lyukaikba valának,
S böggenek, így ezek is nagy neved éneklik.
Mennydörög a barlang, a rettenetes fenevad-hang
A hegyek öblibe reng, kő üregébe kereng.
Éktelenűl ordít az oroszlány, élire fordít
Tán maga mindeneket, puszta kietleneket.
Cifra magosságok! sok ezer plánéta-világok
Tűndöklő serege! Márs s Jupiternek ege!
Dísze az éjfélnek! öletekbe sor állatok élnek!
Őket is így fedezik, csillagi címerezik,
S ennyi dicsőségnek Fejedelme szerelmivel égnek
Mindezek! Ezt mindég hirdeti ott is az ég.
Míg csak eme zőlddel piperés s gyönggyel teli főlddel
Újra megöszve-kerűl a nap, ölébe derűl,
S gyöngyei harmatját, Aurora arany folyamatját
Majd felemelni ha jól a puha fűre hajól.
Csókjai felnyalják súgárinak; újra kicsalják
A piros új reggelt, mely körülötte legelt:
Akkor az éj elbú, s vele a komor estveli sok bú,
Vídul az emberi ész, bánati ködje enyész,
Hajnala újjúlván, a sírhalom éjjele múlván.
Így megy elől egykor mennybe az angyali kor,
S ritka mulatsággal a győzödelem s olajággal
Egy örülő sokaság szép palotáira hág.
Drága nap! Érkezzél, eleinkbe siess, igyekezzél,
Lám, sok igaz szív vár, hozz örömöt neki már.
Hogy bele ezt öntsél, im, alig hiszi, hogy beköszöntsél
Messze tehát ne maradj, mert fele-szíve te vagy.
Majd ha kit itt ér ez, több bút soha szíve nem érez
Hajnala mindent dél-színre s örömre cserél.
Tűndöklő serege! Márs s Jupiternek ege!
Dísze az éjfélnek! öletekbe sor állatok élnek!
Őket is így fedezik, csillagi címerezik,
S ennyi dicsőségnek Fejedelme szerelmivel égnek
Mindezek! Ezt mindég hirdeti ott is az ég.
Míg csak eme zőlddel piperés s gyönggyel teli főlddel
Újra megöszve-kerűl a nap, ölébe derűl,
S gyöngyei harmatját, Aurora arany folyamatját
Majd felemelni ha jól a puha fűre hajól.
Csókjai felnyalják súgárinak; újra kicsalják
A piros új reggelt, mely körülötte legelt:
Akkor az éj elbú, s vele a komor estveli sok bú,
Vídul az emberi ész, bánati ködje enyész,
Hajnala újjúlván, a sírhalom éjjele múlván.
Így megy elől egykor mennybe az angyali kor,
S ritka mulatsággal a győzödelem s olajággal
Egy örülő sokaság szép palotáira hág.
Drága nap! Érkezzél, eleinkbe siess, igyekezzél,
Lám, sok igaz szív vár, hozz örömöt neki már.
Hogy bele ezt öntsél, im, alig hiszi, hogy beköszöntsél
Messze tehát ne maradj, mert fele-szíve te vagy.
Majd ha kit itt ér ez, több bút soha szíve nem érez
Hajnala mindent dél-színre s örömre cserél.
