Csokonai Vitéz Mihály: GEORGICON
GEORGICON
(Vergilius)
1
I. KÖNYV
Maecenas, mostan már azt fogom dallani,
Mi tesz kövér vetést, mikor kell szántani,
Mikor kell a szőllőt kötni karójához,
Milyen gonddal szükség látni a marhához,
Milyen szorgalmatos figyelmet kívánnak,
Kik a takarékos méhecskékkel bánnak.
Mi tesz kövér vetést, mikor kell szántani,
Mikor kell a szőllőt kötni karójához,
Milyen gonddal szükség látni a marhához,
Milyen szorgalmatos figyelmet kívánnak,
Kik a takarékos méhecskékkel bánnak.
Óh, ti világunknak két fénylő lámpási!
Kiket kísérnek az esztendők forgási!
Bacche! s áldott Ceres! ha ti szerzettétek,
Hogy makk helyett búza az emberi étek,
Ha a ti munkátok, hogy vizes korty helyett
Szőllő-lév ébreszti az elbúsúlt fejet,
Ti is, kik a mezőt s mívest megáldjátok,
Faunok és driádok, énekem halljátok!
És te, ki a főldbe ütvén nagy villádat,
Hortyogva ontád ki büszke paripádat,
Neptun! te is, kinek a kövér Ceába
Ezer tinód legel a bokrok aljába,
Magad is elhagyván hazád ligetjeit
S a hideg Liceum bömbölő bérceit,
Pán, juhok őrzője! légy jelen sípoddal,
Ha gondolsz még a te kedves Menaloddal.
Légy jelen, Minerva, olajfák szerzője,
S te gyermek, a horgas eke készítője!
Silvane! magad is segítsd poétádat,
Elhozván gyökeres cupressus pálcádat!
Istenek! istennék! kiknek óltalmába
Állanak a mezők, gyertek egysummába,
Kik a magból gyenge termést csíráztattok,
Kik reá az égből bő záport hullattok!
Kiket kísérnek az esztendők forgási!
Bacche! s áldott Ceres! ha ti szerzettétek,
Hogy makk helyett búza az emberi étek,
Ha a ti munkátok, hogy vizes korty helyett
Szőllő-lév ébreszti az elbúsúlt fejet,
Ti is, kik a mezőt s mívest megáldjátok,
Faunok és driádok, énekem halljátok!
És te, ki a főldbe ütvén nagy villádat,
Hortyogva ontád ki büszke paripádat,
Neptun! te is, kinek a kövér Ceába
Ezer tinód legel a bokrok aljába,
Magad is elhagyván hazád ligetjeit
S a hideg Liceum bömbölő bérceit,
Pán, juhok őrzője! légy jelen sípoddal,
Ha gondolsz még a te kedves Menaloddal.
Légy jelen, Minerva, olajfák szerzője,
S te gyermek, a horgas eke készítője!
Silvane! magad is segítsd poétádat,
Elhozván gyökeres cupressus pálcádat!
Istenek! istennék! kiknek óltalmába
Állanak a mezők, gyertek egysummába,
Kik a magból gyenge termést csíráztattok,
Kik reá az égből bő záport hullattok!
Te kivált, óh Caesar! kiről mostanába
Kétséges, hogy milyen istenek sorába
Fogsz általíródni: vajjon a városok
Urát imádják-é benned a lakosok,
Vagy kinn a mezőkre fogsz gondot viselni,
És a széles világ úgy kíván tisztelni,
Mint ki a jó időt adod s a gabonát,
S anyai mirtusból fűz néked koronát;
Vagy istene leszel a roppant tengernek
S csak te lész reményje a hajós embernek;
A legvégső Thule uralja felséged,
S Thétis minden habján vejének vesz téged;
Vagy a rest hónapok csillagává leszel
S helyet a Szűz és az Ollók között veszel.
Imé, már az égő Skorpió, lábait
Öszvehúzván, tág tért hágy a számodra itt.
Akármi légy (mert hogy te légy a királya,
Ne várja a Pokol, s te se vágyj reája,
Bár Elisiumát a görög dícséri
S Persefone hívó árnyát nem kíséri):
Nyissál könnyű utat, merész feltételem
Jó kedvvel fogadd el, s megszánván, légy velem.
Jőjj az út nem tudó mezei munkáshoz
S még most szokjál hozzá az imádtatáshoz.
Kétséges, hogy milyen istenek sorába
Fogsz általíródni: vajjon a városok
Urát imádják-é benned a lakosok,
Vagy kinn a mezőkre fogsz gondot viselni,
És a széles világ úgy kíván tisztelni,
Mint ki a jó időt adod s a gabonát,
S anyai mirtusból fűz néked koronát;
Vagy istene leszel a roppant tengernek
S csak te lész reményje a hajós embernek;
A legvégső Thule uralja felséged,
S Thétis minden habján vejének vesz téged;
Vagy a rest hónapok csillagává leszel
S helyet a Szűz és az Ollók között veszel.
Imé, már az égő Skorpió, lábait
Öszvehúzván, tág tért hágy a számodra itt.
Akármi légy (mert hogy te légy a királya,
Ne várja a Pokol, s te se vágyj reája,
Bár Elisiumát a görög dícséri
S Persefone hívó árnyát nem kíséri):
Nyissál könnyű utat, merész feltételem
Jó kedvvel fogadd el, s megszánván, légy velem.
Jőjj az út nem tudó mezei munkáshoz
S még most szokjál hozzá az imádtatáshoz.
Első kikeletkor, midőn a fejéres
Hegyeknek hó-levét issza már a téres,
És a nedves göröngy kezd engedni már a
Tavaszi szellőknek lágy fuvallására:
Már nyögjön az ökröm ekémnek súlyától,
Fényljen szántó vasam a vont barázdától.
Oly vetés tesz fösvény urának eleget,
Amely kétszer állt ki hideget, meleget.
Gabonája annak nagy bőséggel terem,
Dugva tele lészen a csűr és a verem.
De míg a nem esmért főldhöz kéne nyúlni,
Szelek s idő jártát jól meg kell tanúlni.
Meg kell a földeknek csinját is esmernem,
Hol miként mívelik, mi hol terem s minden.
E' vetésnek való, az pedig szőllőnek,
Itt gyönyörű a gyep, ott a fák jól nőnek.
Hegyeknek hó-levét issza már a téres,
És a nedves göröngy kezd engedni már a
Tavaszi szellőknek lágy fuvallására:
Már nyögjön az ökröm ekémnek súlyától,
Fényljen szántó vasam a vont barázdától.
Oly vetés tesz fösvény urának eleget,
Amely kétszer állt ki hideget, meleget.
Gabonája annak nagy bőséggel terem,
Dugva tele lészen a csűr és a verem.
De míg a nem esmért főldhöz kéne nyúlni,
Szelek s idő jártát jól meg kell tanúlni.
Meg kell a földeknek csinját is esmernem,
Hol miként mívelik, mi hol terem s minden.
E' vetésnek való, az pedig szőllőnek,
Itt gyönyörű a gyep, ott a fák jól nőnek.
1799. november.
2
I. KÖNYV
Mi teszi széppé a vetést; mi tájba jó szántani;
Szőllőt szilfához aggatni; hogy kell barmot tartani;
A takarékos méheket mely gonddal kell művelni:
Kegyes szívű Maecenásom, elkezdem énekelni. -
Ti, óh, a tágas világnak legtűndöklőbb lámpási,
Kiket kísérnek az égen az esztendő forgási;
Bacche s áldott Ceres, hogyha kegyességtek alkotta,
Hogy a szelíd kalászokkal a főldig felváltotta
Chaoniának makkjait s Achelous vizébe
A feltalált szőllő levét vegyíti jókedvébe;
Ti is, kik meghallgatjátok a munkás parasztokat,
Jertek, faunok és driádok: dallom áldásitokat.
És te, Neptun, ki a főldbe ütvén hármos villádat,
Kiontád méhéből első hortyogó paripádat,
Te is, kinek ama kövér Ceának szigetébe
Ezer hószín tinód legel a tós, bokros cserébe,
Magad, Pán, juhok őrzője, Tegea ligetjeit
S Licéum bércit elhagyván, ha Menalod hegyeit
Kedvelled, légy jelen velem: és te, az olajfának
Első szerzője, Minerva: te gyermek, ki magának
A görbe ekének hasznát megmutogattad nyilván,
Jer te is, gyenge ciprusfát tövestől hozó Silván.
Istenek s istenasszonyok, akik védelmetekbe
Tartjátok a boldog mezőt, jertek mind egy seregbe.
Mint, akik holmi magvakból új termést csíráztattok,
Mind, akik reá az égből bő esőket hullattok.
Te kivált, óh, Caesar, kiről nem tudjuk mostanába,
Hogy az istenek közt melyik tanácsnak a sorába
Fogsz jövendőbe íródni, s vajjon hogy a városok
Megtartóját imádják-é benned majd a lakosok,
Vagy pedig kinn a mezőkre kívánsz gondot viselni,
Amelyért a roppant világ úgy fog téged tisztelni,
Mint ki az időt jártatod s érleled a gabonát,
És anyai mirtusból fűz homlokodra koronát,
Vagy hogy istenévé leszel a temérdek tengernek,
S imádsága csak tehozzád megy a hajós embernek.
Maga a legvégsőbb Thula uralja istenséged,
És Thétis minden habjain vőnek vásárol téged.
Vagy hogy a lassú hónapok csillagzatjává leszel
S magadnak helyt Erigone s az Ollók között teszel.
Már a tüzellő Skorpió lábait öszvébb szedi
És az égnek jó nagy részét számodra átengedi.
Akármi légy (mert a pokol ne is várjon urának,
S te se kívánj ura lenni íly szörnyű tartománynak;
Bár Elisium mezejét Görögország dícséri
S hívó anyját Persefone nem nagy kedvvel kíséri),
Nyissál nekem könnyű útat, és merész feltételem
Nyerjen tenálad kegyelmet, s megszánván őtet velem,
Jővel az útat nem tudó szegény paraszt munkáshoz;
És még most szokjál hozzá a segítségűl híváshoz.
Kikeletkor, midőn az ősz hegyekről megerednek
A hóvizek és zefirtől a lágy rögök engednek,
Már nyögjön tulkom bevágott ekémnek a súlyától,
Tűndököljön szántó vasam, kopván a barázdától.
Az a vetés tesz kíváncsi gazdájának eleget,
Amely két ízben állott ki hideget és meleget.
Gazdag lesz itt az aratás, temérdek élet terem,
Úgyhogy megpukkad majd tőle mind a csűr, mind a verem.
De míg a nem esmért főldnek munkájához kén nyúlni,
Szükség szeleknek s időknek járását megtanúlni.
Szükség a főldek magányos csínját is megesmernem,
Hol miként szokták mívelni, mi hol terem, és mi nem.
Itt vetésnek van divatja, amott meg a szőllőnek,
Itt az önként való gyepek, ott a gyümőlcsfák nőnek.
Tmorus illatozó sáfránt, tömjént meg Arábia,
Elefánt-tetemet pedig kűld mihozzánk India.
De a meztelen chálibsok hozzánk acélt kűldenek,
Orvosló hódtökök pedig a Postusba termenek,
Másfelől Epirus nevel oly derék paripákat,
Amelyek győzve futják meg az élisi pályákat.
A természet minden helyek és tartományok végett
Akkor tett íly törvényeket és örök szövetséget,
Még mikor Deukálion az elszórott kövekkel
Megraká a puszta főldet a kemény emberekkel.
Nosza hát forgassák az új esztendő elejével
Izmos tulkaid a kövér főldeket az ekével,
Hogy a kihánt göröngyöket a levegő érhesse,
S a porhanyó nyár a napnak hevével kifőzhesse.
De ha nem oly kövér a főld, jó lesz, ha azt felmetszik
Gyenge barázdákra, mihelyt az Arcturus feltetszik.
Így amott a kövér vetést nem fojtják el a gyomok,
Itt magának egy kis nedvet nyér a sivatag homok.
A tarlód más esztendőben ugarképpen pihenjen,
Hogy az elrestűlt szántófőld pihenvén öszvemenjen.
Vagy ott termessz jövendőre sárgálló kalászokat,
Ahol tavaly bőven szedtél csörgő tokú babokat,
Vagy silágy lednek-magvakat s fanyar figebab fejét,
Leaprítván töredékeny szárát, zörgő erdejét,
Mert kiszárasztják a mezőt a lednek s a babok is
S a feledékeny álommal behintetett mákok is.
De mégis így esztendőnként könnyű lesz váltogatni,
Csak az ember ne restelje a trágyát hordogatni;
Elaszott mezejét zsíros ganéjjal kövérítse,
Vagy lúgos hamuval sovány főldeit béterítse.
Így hát pihen a szántófőld, ha termése változik,
Mindazáltal hasznos az is, ha szántatlan nyúgoszik.
Néha jó a terméketlen mezőket meggyújtani
S lenge szárát a ropogó lángokkal felfalatni,
Vagy azért, hogy titkos erőt nyér a főld, kövérséget;
Vagy, hogy a láng kifőz minden hibát s rossz nedvességet;
Vagy, hogy a meleg a főldnek nyílásait kitágítja
S vetésünkre a nedveket több útakon indítja,
Vagy, hogy tömöttebbé teszi a lyukacsos mezőket
S nem hagyja bészivárogni a kártékony esőket,
Nem hagyja, hogy a zőldséget a hév nap kiaszalja,
Vagy a kemény északi szél ereje megfagylalja.
Sokat segít szántófőldjén, ki gereblye fogával
Megtöri a gyáva rögöt s megvonja boronával.
És ki amely barázdákat hányt első menésével,
Keresztűl ismét felszántja rézsút vetett ekével.
Így mindég zaklatja főldjét s hatalmával intézi:
Ceres ezt a magas égből nem is hiába nézi.
Szántóvetők! nedves nyarat, száraz telet kérjetek.
Porzó télbe búzátok jó, sikeres a főldeket.
Nem másért van, hogy Mizia tőlt vermeit hántatja,
Gargara bőv aratását nem másért bámúlhatja.
Mit szóljak én arról, aki, mihelyt magvát elveti,
Mindjárt a főldjének esik s a rögöt tördelteti.
Osztán forrást vezeet reá s árokba vett vizeket,
S midőn az elégett mező tikkasztja a fűveket,
Ím, a dombos csatornának szemőldök-nyílásából
Vízér üt ki, mely lebukván a hegynek oldalából,
Rekedt csörgéssel morzsolja az aprólék köveket
S híves folyással enyhíti az elszáradt főldeket.
Hát aki, hogy midőn majd a kalászok megtőltenek,
Azok terhétől a gyenge szárok meg ne dűljenek,
Az íly bujálkodó vetést fűventen meggyomlálja,
Mihelyest az oly magasan nőtt, mint a barázdája.
Hát aki a ritkás főldről levonja a tócsákat,
Kivált midőn a változó hókba a csatornákat
Felvévén az árvíz, mindent béborít iszapjával,
A lapályok tele vagynak hínáros mocsárjával.
De bár az emberek s barmok mindent így megmunkálnak
Serényen bánnak a főlddel: de mégis kárt csinálnak
Néha a csintalan lúdak és a Strimon darvai,
Vagy az árnyék s a keserű katangkórók szárai.
Maga Jupiter akarta, hogy dolgunk a mezőbe
Munka s mesterséggel menjen, maga kezdte elsőbe.
Nem hagyta a henyeségtől ellanyhúlni népeit,
Búval, gonddal köszörűlvén a halandók szíveit.
Őelőtte semmi paraszt nem szokott még szántani,
Nem volt szabad a mezőket cövekre felosztani.
Mind közre ment a kereset, s a szabadon maradott
Főld maga is, bár nem kérték, mindent önként megadott.
Ő szerzette a kígyóknak halálos marásait,
A prédáló farkasokat s a tenger hullámjait,
Fákról lerázta a mézet, a tüzet elrejtette
És a csörgő borpatakok forrásit bétemette,
Hogy az elme s tapasztalás pótolná a szükséget
S találná ki lassan-lassan mindenik mesterséget.
Az önként nem termő búzát szedné a barázdákból
S az elrejtett tűz szikráit ütné ki a kovákból.
Akkor űltek az odvas fák a haboknak hátára,
Akkor vigyázott a hajós az égnek forgására,
Felszámlálván s elnevezvén a csillagok ezerét,
A Kaszást, a Fiastyúkot, és a Göncöl szekerét.
Akkor kezdték tőrrel, léppel rászedni a vadakat
S a bércekre kibocsátni a fürkész agarakat.
Egyik a folyóvizekbe hányja lucskos varsáját,
Másik a tenger öblében keresi a prédáját.
Akkor éltek az acéllal s a zörgő fűrészekkel,
(Mert hajdan a szilánkos fát hasították ékekkel)
Béjöttek sok mesterségek: a kegyetlen serénység
Meggyőz mindent s a szükségben kényszerítő szegénység.
Ceres volt, aki szántásra tanítá legelsőbe
A világot s a gabonát elhinté a mezőbe,
Midőn makkja s vad gyümőlcse nem volt a szent erdőknek,
És Dodóna már nem adott enni az éhezőknek.
Baj is járúlt a búzához, az üszög megégeti,
A sivatag bogács borzas árnyékába temeti.
Elfúlad a legszebb vetés, a burjánok bészövik,
A lapúk, mérges konkolyok és vadzabok felnövik.
Hanem ha főldedet mindég tördeled gereblyével,
A kártékony madarakat ijeszted kelepcével,
Minden árnyéktartó fákat körűl te megágazol,
És mikor szükség, a hasznos esőért imádkozol:
Héj, a más tőlt verme mellett éhen kell ásítani,
Az erdőkön a lerázott csermakk fog jóltartani.
Szőllőt szilfához aggatni; hogy kell barmot tartani;
A takarékos méheket mely gonddal kell művelni:
Kegyes szívű Maecenásom, elkezdem énekelni. -
Ti, óh, a tágas világnak legtűndöklőbb lámpási,
Kiket kísérnek az égen az esztendő forgási;
Bacche s áldott Ceres, hogyha kegyességtek alkotta,
Hogy a szelíd kalászokkal a főldig felváltotta
Chaoniának makkjait s Achelous vizébe
A feltalált szőllő levét vegyíti jókedvébe;
Ti is, kik meghallgatjátok a munkás parasztokat,
Jertek, faunok és driádok: dallom áldásitokat.
És te, Neptun, ki a főldbe ütvén hármos villádat,
Kiontád méhéből első hortyogó paripádat,
Te is, kinek ama kövér Ceának szigetébe
Ezer hószín tinód legel a tós, bokros cserébe,
Magad, Pán, juhok őrzője, Tegea ligetjeit
S Licéum bércit elhagyván, ha Menalod hegyeit
Kedvelled, légy jelen velem: és te, az olajfának
Első szerzője, Minerva: te gyermek, ki magának
A görbe ekének hasznát megmutogattad nyilván,
Jer te is, gyenge ciprusfát tövestől hozó Silván.
Istenek s istenasszonyok, akik védelmetekbe
Tartjátok a boldog mezőt, jertek mind egy seregbe.
Mint, akik holmi magvakból új termést csíráztattok,
Mind, akik reá az égből bő esőket hullattok.
Te kivált, óh, Caesar, kiről nem tudjuk mostanába,
Hogy az istenek közt melyik tanácsnak a sorába
Fogsz jövendőbe íródni, s vajjon hogy a városok
Megtartóját imádják-é benned majd a lakosok,
Vagy pedig kinn a mezőkre kívánsz gondot viselni,
Amelyért a roppant világ úgy fog téged tisztelni,
Mint ki az időt jártatod s érleled a gabonát,
És anyai mirtusból fűz homlokodra koronát,
Vagy hogy istenévé leszel a temérdek tengernek,
S imádsága csak tehozzád megy a hajós embernek.
Maga a legvégsőbb Thula uralja istenséged,
És Thétis minden habjain vőnek vásárol téged.
Vagy hogy a lassú hónapok csillagzatjává leszel
S magadnak helyt Erigone s az Ollók között teszel.
Már a tüzellő Skorpió lábait öszvébb szedi
És az égnek jó nagy részét számodra átengedi.
Akármi légy (mert a pokol ne is várjon urának,
S te se kívánj ura lenni íly szörnyű tartománynak;
Bár Elisium mezejét Görögország dícséri
S hívó anyját Persefone nem nagy kedvvel kíséri),
Nyissál nekem könnyű útat, és merész feltételem
Nyerjen tenálad kegyelmet, s megszánván őtet velem,
Jővel az útat nem tudó szegény paraszt munkáshoz;
És még most szokjál hozzá a segítségűl híváshoz.
Kikeletkor, midőn az ősz hegyekről megerednek
A hóvizek és zefirtől a lágy rögök engednek,
Már nyögjön tulkom bevágott ekémnek a súlyától,
Tűndököljön szántó vasam, kopván a barázdától.
Az a vetés tesz kíváncsi gazdájának eleget,
Amely két ízben állott ki hideget és meleget.
Gazdag lesz itt az aratás, temérdek élet terem,
Úgyhogy megpukkad majd tőle mind a csűr, mind a verem.
De míg a nem esmért főldnek munkájához kén nyúlni,
Szükség szeleknek s időknek járását megtanúlni.
Szükség a főldek magányos csínját is megesmernem,
Hol miként szokták mívelni, mi hol terem, és mi nem.
Itt vetésnek van divatja, amott meg a szőllőnek,
Itt az önként való gyepek, ott a gyümőlcsfák nőnek.
Tmorus illatozó sáfránt, tömjént meg Arábia,
Elefánt-tetemet pedig kűld mihozzánk India.
De a meztelen chálibsok hozzánk acélt kűldenek,
Orvosló hódtökök pedig a Postusba termenek,
Másfelől Epirus nevel oly derék paripákat,
Amelyek győzve futják meg az élisi pályákat.
A természet minden helyek és tartományok végett
Akkor tett íly törvényeket és örök szövetséget,
Még mikor Deukálion az elszórott kövekkel
Megraká a puszta főldet a kemény emberekkel.
Nosza hát forgassák az új esztendő elejével
Izmos tulkaid a kövér főldeket az ekével,
Hogy a kihánt göröngyöket a levegő érhesse,
S a porhanyó nyár a napnak hevével kifőzhesse.
De ha nem oly kövér a főld, jó lesz, ha azt felmetszik
Gyenge barázdákra, mihelyt az Arcturus feltetszik.
Így amott a kövér vetést nem fojtják el a gyomok,
Itt magának egy kis nedvet nyér a sivatag homok.
A tarlód más esztendőben ugarképpen pihenjen,
Hogy az elrestűlt szántófőld pihenvén öszvemenjen.
Vagy ott termessz jövendőre sárgálló kalászokat,
Ahol tavaly bőven szedtél csörgő tokú babokat,
Vagy silágy lednek-magvakat s fanyar figebab fejét,
Leaprítván töredékeny szárát, zörgő erdejét,
Mert kiszárasztják a mezőt a lednek s a babok is
S a feledékeny álommal behintetett mákok is.
De mégis így esztendőnként könnyű lesz váltogatni,
Csak az ember ne restelje a trágyát hordogatni;
Elaszott mezejét zsíros ganéjjal kövérítse,
Vagy lúgos hamuval sovány főldeit béterítse.
Így hát pihen a szántófőld, ha termése változik,
Mindazáltal hasznos az is, ha szántatlan nyúgoszik.
Néha jó a terméketlen mezőket meggyújtani
S lenge szárát a ropogó lángokkal felfalatni,
Vagy azért, hogy titkos erőt nyér a főld, kövérséget;
Vagy, hogy a láng kifőz minden hibát s rossz nedvességet;
Vagy, hogy a meleg a főldnek nyílásait kitágítja
S vetésünkre a nedveket több útakon indítja,
Vagy, hogy tömöttebbé teszi a lyukacsos mezőket
S nem hagyja bészivárogni a kártékony esőket,
Nem hagyja, hogy a zőldséget a hév nap kiaszalja,
Vagy a kemény északi szél ereje megfagylalja.
Sokat segít szántófőldjén, ki gereblye fogával
Megtöri a gyáva rögöt s megvonja boronával.
És ki amely barázdákat hányt első menésével,
Keresztűl ismét felszántja rézsút vetett ekével.
Így mindég zaklatja főldjét s hatalmával intézi:
Ceres ezt a magas égből nem is hiába nézi.
Szántóvetők! nedves nyarat, száraz telet kérjetek.
Porzó télbe búzátok jó, sikeres a főldeket.
Nem másért van, hogy Mizia tőlt vermeit hántatja,
Gargara bőv aratását nem másért bámúlhatja.
Mit szóljak én arról, aki, mihelyt magvát elveti,
Mindjárt a főldjének esik s a rögöt tördelteti.
Osztán forrást vezeet reá s árokba vett vizeket,
S midőn az elégett mező tikkasztja a fűveket,
Ím, a dombos csatornának szemőldök-nyílásából
Vízér üt ki, mely lebukván a hegynek oldalából,
Rekedt csörgéssel morzsolja az aprólék köveket
S híves folyással enyhíti az elszáradt főldeket.
Hát aki, hogy midőn majd a kalászok megtőltenek,
Azok terhétől a gyenge szárok meg ne dűljenek,
Az íly bujálkodó vetést fűventen meggyomlálja,
Mihelyest az oly magasan nőtt, mint a barázdája.
Hát aki a ritkás főldről levonja a tócsákat,
Kivált midőn a változó hókba a csatornákat
Felvévén az árvíz, mindent béborít iszapjával,
A lapályok tele vagynak hínáros mocsárjával.
De bár az emberek s barmok mindent így megmunkálnak
Serényen bánnak a főlddel: de mégis kárt csinálnak
Néha a csintalan lúdak és a Strimon darvai,
Vagy az árnyék s a keserű katangkórók szárai.
Maga Jupiter akarta, hogy dolgunk a mezőbe
Munka s mesterséggel menjen, maga kezdte elsőbe.
Nem hagyta a henyeségtől ellanyhúlni népeit,
Búval, gonddal köszörűlvén a halandók szíveit.
Őelőtte semmi paraszt nem szokott még szántani,
Nem volt szabad a mezőket cövekre felosztani.
Mind közre ment a kereset, s a szabadon maradott
Főld maga is, bár nem kérték, mindent önként megadott.
Ő szerzette a kígyóknak halálos marásait,
A prédáló farkasokat s a tenger hullámjait,
Fákról lerázta a mézet, a tüzet elrejtette
És a csörgő borpatakok forrásit bétemette,
Hogy az elme s tapasztalás pótolná a szükséget
S találná ki lassan-lassan mindenik mesterséget.
Az önként nem termő búzát szedné a barázdákból
S az elrejtett tűz szikráit ütné ki a kovákból.
Akkor űltek az odvas fák a haboknak hátára,
Akkor vigyázott a hajós az égnek forgására,
Felszámlálván s elnevezvén a csillagok ezerét,
A Kaszást, a Fiastyúkot, és a Göncöl szekerét.
Akkor kezdték tőrrel, léppel rászedni a vadakat
S a bércekre kibocsátni a fürkész agarakat.
Egyik a folyóvizekbe hányja lucskos varsáját,
Másik a tenger öblében keresi a prédáját.
Akkor éltek az acéllal s a zörgő fűrészekkel,
(Mert hajdan a szilánkos fát hasították ékekkel)
Béjöttek sok mesterségek: a kegyetlen serénység
Meggyőz mindent s a szükségben kényszerítő szegénység.
Ceres volt, aki szántásra tanítá legelsőbe
A világot s a gabonát elhinté a mezőbe,
Midőn makkja s vad gyümőlcse nem volt a szent erdőknek,
És Dodóna már nem adott enni az éhezőknek.
Baj is járúlt a búzához, az üszög megégeti,
A sivatag bogács borzas árnyékába temeti.
Elfúlad a legszebb vetés, a burjánok bészövik,
A lapúk, mérges konkolyok és vadzabok felnövik.
Hanem ha főldedet mindég tördeled gereblyével,
A kártékony madarakat ijeszted kelepcével,
Minden árnyéktartó fákat körűl te megágazol,
És mikor szükség, a hasznos esőért imádkozol:
Héj, a más tőlt verme mellett éhen kell ásítani,
Az erdőkön a lerázott csermakk fog jóltartani.
El kell mondanom a kemény parasztnak eszközeit,
Melyek nélkűl meg nem lehet munkálni a főldeit.
Első a szántóvas és a horgas eke igája
S az eleuzi anya lassan fordúló talyigája.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Melyeket idő javába mind elkészíts előre,
Ha éppen méltó míves vagy a mennyei mezőre.
Elsőben is hajtsd görbére az erdőn egy szilfának
Fiatalját s ha meghódol, csináld ekeszarvának.
Egy nyolc lábnyi hosszú rúdat faragj le az aljába
Elmondhatok, ha kívánod, sok régi szokásokat,
Ha nem restelsz megtanúlni minden aprólékokat.
Kivált szükség nagy hengerrel a szérűt meglapítni,
Sárját meggyúrni s ragadós krétával keményítni,
Hogy porhanyóvá ne légyen s fel ne nőjje a dudva,
Sok a kártékony ellenség, tartsd ezeket is tudva.
Sokszor a főldét házaknak és csűröknek kifúrja
A kis egér s a szemetlen vakondok öszvetúrja.
Gyakran lehet a lyukakba lelni varasbékákat
És sok egyéb, főldbe termett, útálatos csudákat.
Gyakran szörnyű zsákmányt tészen a zsizsik a búzába,
A hangya is, hogy szükséget ne valljon vén korába.
Vigyázz rá a diófára, hogy midőn kiteríti
Virágit és illatozó ágait meggörbíti,
Ha levélnél több a virág, gazdag lesz az aratás,
S nagy meleggel megyen végbe majd a hosszas nyomtatás.
De ha árnyékos levéllel buján látod a fádat,
Csekély haszonnal töreted polyvát termő szalmádat.
Sok babirkálni szokott a vetni való magvakkal,
Megáztatván salétrommal s barna olajsalakkal,
Hogy a csalárd búzatokba nagyobb szemek nőjjenek.
S bár sok vetni való magot vigyázva készítenek,
Gyenge tűzön megpárolják: mégis elredvesedik,
Hacsak minden esztendőkbe a nagyját meg nem szedik.
Így láttam én minden dolgot jóból rosszabbá válni
S a fátumok erejétől nyomatván, alábbszállni.
Mint ki csónakját a sebes patak ellen indítja.
Ha karján tágít azonnal, a hab visszarándítja.
Továbbá úgy kell vigyáznunk az Arktur csillagára,
A Gödölyék s a ragyogó kígyó szokott napjára,
Mint a szeles tengereken útazó hajósoknak
Környékén a csigás abid- és pontusi partoknak.
Ha a Mérték eggyé teszi az éjszakát s a napot,
Fénybe és homályba borít a főldön fél-fél lapot:
Be kell fogni a tinókat s árpát kell vetni szinte,
Mígnem az alkalmatlan tél esőt és havat hinte.
Mind a szántást, mind a vetést a mákok és a lenek
Most várják, míg száraz a főld, és a felhők függenek.
Tavasszal vessél lóherét a nedves barázdába,
Tavasszal jön a köles is és a bab is munkába,
Midőn a Bika esztendőt nyit aranyos szarvával
S helyt ád a hátráló fénynek a Kutya elhúnytával.
De ha búzavetés alá készíted szántásodat
S csak gabona-termesztésre szántad minden gondodat,
Mikor Atlás fiastyúkja feljárni már megszűnik,
S a crétai koronának tüzes fénye eltűnik,
Akkor vesd el elkészített magod a barázdába
S esztendei reményedet úgy tedd a főld gyomrába.
Sok gazda még Májának a lenyugta előtt vetett,
De várt gabonája üres kalászokkal fizetett.
S ha ledneket s hitván paszulyt fogsz főldedbe hinteni
S nem átallasz egyiptomi lencsét is termeszteni,
A lenyugvó Bootesnek jelére vigyázhatol,
Kezdd el akkor s télközépig vetésén dolgozhatol.
Öt zónája van az égnek. Egyik a forró delen
Szűntelen pirúl a naptól, tűzbe lábbog szűntelen.
Az ég szélén jobbra-balra ekörűl kettő szorúlt.
Mindenik barna essőkbe s kékellő jégbe borúlt.
Ezek s a középső között más kettőt az istenek
A nyomorúlt halandóknak javára szerzettenek;
És e két övön keresztűl egy nagy útat vágtanak,
Amelyen az égi jelek görbe renddel forganak.
Amint a Riféus hegyek felé és Scythiába
Fel, úgy lenyúlik világunk délfelé Afrikába.
Az a sark minékünk mindig magas, de ezt, úgy vélik,
Lábunk alatt a barna Styx s a mély poklok szemlélik.
Itt ama temérdek kígyó tekervényes hajlása
Környűlvészi pólusukat, mint egy nagy víz folyása.
Környűlvészi a két medvét, (vagy a Göncöl szekerét)
Mely nem meri megmocskolni az Óceán tengerét.
Amott vagy mord éj vesztegel s örök homály burkozza,
Vagy a tőlünk elment hajnal a fényt ott is felhozza.
S mikor ránklehelnek a nap lángoló paripái,
Ott meggyúlnak a pirosló este késő gyertyái.
Innen tudjuk meg előre, milyen idő fog lenni,
Mikor kelljen az aratást, mikor a vetést tenni,
Mikor kell hadi gályákkal a vad tengerre hágni,
Vagy az erdőben a fenyőt jó időben levágni.
Nem is hiában vigyázunk a csillagok húnytára,
Kőltére s az esztendő négy egyenlő szakaszára.
Sokat tesz a parasztember otthon hideg essőbe,
Amit tenni kellett volna dologtevő időbe.
Csónakot vágnak, vagy marhát és boglyát bélyegeznek
És megcsorbúlt avagy tompa szántóvasat hegyeznek.
Mások karókat faragnak és kétágú villákat,
Vagy, a cinábor szőllőket kötni, rekettye-fákat.
Ilyenkor lehet csipkéből kötni könnyű kaskákat,
Megpergelni gyenge tűznél s megőrni a búzákat.
Sőt sok dolgot innepen is a törvény nem ellenez,
Ha a vizet lebocsátod, nincs a vallás ellen ez,
Nincs a vetést beóltatni, madarakat fogdosni,
Burjánt égetni s juhokat hasznos vízbe megmosni.
Rakj szamárra holmi almát, olajat, s visszajövet
Hozz a városból fekete szurkot vagy malomkövet
Maga a hold külömböző napokkal tőltözködik,
Mely jó vagy rossz a munkára: kerűld, amely ötödik.
Pluto és minden fúriák ezen a napon lettek,
A főld iszonyú magzati tőle ekkor születtek:
Zeus, Japéth s a kegyetlen Tifoeus, kik régen
Öszveesküdt öccseikkel hadat vertek az égen.
Háromszor buktatta széjjel menykövével ezeket
Jupiter, lehempergetvén a bércre tolt bérceket.
A hetedik nap szerencsés új szőllőket űltetni,
Tinót kézen szelídítni, vásznat bordába vetni.
A tizedik nincs olyan jó: de bújdosóba menni
Legjobb a kilencediken, hanem ártalmas csenni.
Sok dolgok jobban ütnek ki hideg éjjel, vagy midőn
Az új nap leharmatozik friss hajnali időn.
Éjjel az asszú réteket s a karcsú gabonákat
Legjobb vágni; szívós harmat járja az éjszakákat
Sok ember a tűznél tőltvén a téli éjszakákat,
Világánál faragcsálja baltával a foglákat.
Míg neje a hosszas munkát danlással édesíti
S csörömpölő vetéllőjét vásznán végigperdíti,
Vagy az édes mustnak levét pár tűzön főzögeti
S a felforrt kazán tajtékját zőld levéllel leveti,
De ám az aranyló vetést délközépbe aratják,
A megszikkadt gabonát is szérűn akkor nyomtatják.
Egy ingbe szánts, meztelen vess, télen a paraszt henyél
És nagyrészint, amit nyáron szerzett, télen azzal él,
Együtt isznak, együtt esznek, vígan tőltik napjokat,
Kedvvel kínál a vidám tél s tágítja a gondjokat,
Mint midőn a terhes gályák partjokra eljutottak,
Reájok a víg hajósok koronát akasztottak.
De idő is akkor van ám szedni a csermakkokat,
Babér- s olajfabogyókat és vérszín mirtusokat.
Akkor vess a szarvasoknak hálót, s tőrt a darvaknak,
Akkor vessél az őzeknek és a füles nyúlaknak,
Ha kezedre áll a csepűs baleári parittya:
Mikor jégtáblát tol a víz, s a főldet hó borítja.
Mit szóljak az őszi idők és csillagzatok felől
És ha a nap rövidedik s gyengébb héség áll elől,
Mire vigyázzon a gazda és mit nézzen eleve,
Ha a záporozó tavaszt felszíjja a nyár heve,
És a kalászos takarmány felborzadt a mezőbe,
S a zőld száron a tejedző búza dagad a csőbe,
Midőn sárgálló főldjére a gazda már vezette
Aratóit s a töredék árpakévét köttette?
Láttam én, hogy a szeleknek felcsődűlt minden hada,
Mely minden érett gabonát tövestől felragada.
Fekete porfellegébe kavarta a lengeteg
Szalmát és repűlő kalászt szerteszét a fergeteg.
Gyakran temérdek víztábor lepi el a szép eget,
S a tengertől tolúlt felhők rettentő fergeteget
Vak záporral hömpölygetnek, a nagy éther leomlik,
S habjaitól a víg vetés, a barom bére, romlik.
Zúgnak a nyakig telt árkok, a felduzzadt vízerek,
Buzognak a feltajtékzott hullámtól a tengerek.
Maga Jupiter a felhők borzasztó éjjelébe
Villogtatja a mennykövet lángoló jobbkezébe.
Mely zendűlésre reng a főld, a vadak megriadnak,
És szanaszét a halandók szívei lekushadnak.
Ő pedig sustorékoló nyilát fennyen elsüti,
S vagy Cerauniát vagy Athót vagy Rhodopét leüti.
Nekizúdúlnak a sűrű záporok s az Austerek.
Most a ligetek sikóltnak tőle, majd a tengerek.
Ettől tartván, csillagokra és hókra vigyázz nagyon,
Hogy a hideg Staurnus és Merkur mely'k jelbe vagyon.
Kivált féld az isteneket s Céresnek esztendőbe
Áldozz tavaszkor a gyenge fűvel vidúlt mezőbe.
Akkor már kövér a bárány és a borok ízesek,
Sűrűk a hegyi árnyékok, az álmok kellemesek.
Egész majorod elmenjen Céres imádására,
Melynek téjjel, finom borral vegyíts mézet számára.
Három ízbe kerűltesd meg áldozati barmoddal
Az új vetést és örömmel kövesd minden társoddal,
Kik Cérest felhanggal hívják magokhoz, és a sarlót
Senki addig fel ne vegye, levágni az ért tarlót,
Míg Céresnek cserfaággal koszorúzott homlokkal
Tárituppos tándot nem jár s nem innepel dallokkal.
Hogy megtudhassuk az essőt, héséget s hideg szelet,
Maga Jupiter előre rendelt bizonyos jelet,
Mit jelent a hold, és mikor szűnnek meg az Austerek,
Mért tartják ólba a marhát a mezei emberek?
Ha szél támad, mindjárt vagy a tengerek feltolúlnak,
Hánykolódnak, s a nagy hegyek magoktól megzúdúlnak,
Vagy távolról kezd hallani a partok harsogása
És terjedez a berkeknek s erdőknek mormolása.
Már akkor a görbe gályák könnyen habba merűlnek,
Ha a búvárok sebesen visszafelé repűlnek
A tengerről s lármával a part felé kiáltoznak,
Vagy ha a tengeri szárcsák fövényben játszodoznak,
Vagy ha esméretes tóit nyurga gém elhagyja
És reptében a fellengős felhőket meghaladja.
Gyakran ha szél lesz, az égen a csillagok lehúllnak,
S az éj árnyékán utánok fehér lángfarkok nyúlnak.
Néha könnyű gazok s húlló levelecskék repkednek,
Vagy a víz színén a pelyhek játszadozva ferednek.
De midőn a vad Boreás oldalán mennykő dörög.
Vagy az Eurus és Zefirus házatája mennydörög,
Zápor tőlti az úszkáló mezőknek csatornáit,
Szedi a tengeri hajós csatakos vitorláit.
Sohasem tesz kárt a zápor annak, ki a jelekből
Előre tud jól vigyázni: mert vagy a mély vőlgyekből
Reptekbe az égi darvak kerűlik az essőket,
Vagy a tinó az égre néz s órolja a szellőket,
Vagy a dallos fecske repked a tó körűl és abba
Régi bajokat a békák vartyogják az iszapba.
Gyakran bolyja rejtekéből kihordja tojásait
Keskeny ösvényén a hangya: vagy a tenger habjait
Felissza a nagy szivárvány: és jóllakott gyomorral
Zörgő szárnyakon repűlnek a hollók nagy táborral.
Külömb tengeri madarak s amelyek Kaisternek
Édes tói közt, Ázsia zőld rétjein hevernek,
Versent szórják hátaikra a vizet s lebukdosnak,
Mint csak a fördésen vagynak s a vizekbe futkosnak,
Az essőt a dévaj varjú felkárogja nagy fennyen
És egyedűl sérikálgat magába a fövenyen.
De az idő változásit észreveszik valóba
Az éjszakánként dolgozó lányok is a fonóba:
Midőn az égő mécsesbe az olaj csak szikrádzik,
S körűlötte holmi apró gomba teremni látszik.
Hasonlóképp az essőből bizonnyal megtudhatni,
Hogy tiszta időt és fényes napot mikor várhatni,
Mert sem a csillagok tüze lágy homályba nem borúl,
Sem bátyjára a tiszta hold kőlcsön fényért nem szorúl.
Sem gyenge gyapjúszálak a levegőn nem repkednek,
Se tollakkal a jó meleg napra nem terjeszkednek
Kedvellett Halcionjai Thetisnek a partokon,
Sem nem tépásznak a disznók holmi rongyot órokon,
Hanem leszállnak a ködök a vőlgyeken, mezőkön,
A nap szálltával a bagoly nem húhol a tetőkön.
Nisus a híg levegőbe kóvályog nagy magasan
És Scillán, bársony hajáért, bosszút áll halálosan.
Ím, a rettenetes Nisus nagy robajjal kergeti,
Amaz előtte a szellőt gyors szárnnyal veregeti,
Másfelől rekedt torokkal a hollók a berekbe
Négyet, ötöt kurjantanak, s odafel a fészkekbe,
Nem tudom, mi édes öröm élesztvén a kedveket,
Magok között megzörgetik a fészket s leveleket;
Kedvek jön, mihelyt a záport a fellegek lehintik,
S apró magzatjokat s édes fészkeket megtekintik.
Én ugyan azt nem gondolnám, hogy velek az istenek
Elmét és a fátumoknál nagyobb észt közlöttenek,
Hanem midőn az időnek s az ég nedvességének
Változási más útakra és formákra térének,
S a megnedvesűlt Jupiter az Austert megindítja
És a ritkát megsűríti, a sűrűt megritkítja,
Másképpen fordúl az elme, más a szív indúlatja,
Más, midőn a mord felhőket a felszél hajtogatja.
Innen van, hogy a madarak a mezőkben zengenek,
Vígak a marhák, s a hollók kákogva örvendenek.
De ha vigyázol a sebes napra s a hold rendére,
A hónap és a tiszta éj soha nem csábít fére.
Ha az újhold setét szarvval száll ki a levegőben:
Nagy zápor lész a tengeren, nagy zápor a mezőben.
De ha szél lesz, szűz pirosság omlik tekintetébe,
A széltől pirúlni szokott mindíg az arany Fébe.
Ha negyedik feljöttekor (mert legbiztosabb jegy e')
Tisztán megy az égen, s nem is tömpe a szarva hegye:
Sem esső, sem szél nem támad azon az egész napon,
Sőt végig szép csendes idő jár az egész hónapon.
S a parton a szerencsével járt hajósok áldoznak
Glaucusnak, Panopéának és az Inó fiának.
A nap is sokat jelent meg, mind a feltetszésében,
Mind mikor elrejti magát az Óceán vizében,
A napról legbizonyossabb jelt vehetnek mindenek,
Akár reggel, akár ha a csillagok feltetszenek.
Midőn a nap feljöttekor a felhőkbe rejtezik,
Mocskok fedik féltányérját: esős nap következik,
Mert a Notus a tengerről közelget, mely a fákat
S vetéseket megkavarja, zaklatja a marhákat.
Ha a felhő sok vak súgárt vér ki reggel magából,
Halványon jön ki a hajnal Tithon rózsás ágyából.
Vaj! hiába borúl a zőld levél a lágy szőllőre,
Annyi jég ugrál kopogva akkor a háztetőre.
De jobb rá vigyázni, mikor az égtől le fog szállni,
Mert színébe több változást lehet akkor találni.
Ha kékes, úgy essőt jelent, ha lángszínű, úgy szelet,
Ha pedig mocskok látszanak csillámló tüze felett:
Akkor széllel és záporral zúdúlnak fel mindenek,
Én akkor senki szavára a tengerre nem menek;
Én meg nem oldom a partról gályámnak alattságát,
De felhozván s levivén a napnak világosságát,
Fényes tányérral tűndöklik, ne jövendőlj essőket,
Tiszta északi szél fogja lengetni az erdőket.
Végre mit hoz a késő est, a szél honnan hajtogat
Száraz felhőket, s a nedves Auster mivel látogat,
A napba lévő jelekből könnyű mindezt megtudni:
Ki is merné azt mondani, hogy a nap tud hazudni.
Ő gyakran megint sok titkon forralt zenebonáról,
Fortélyokról s alattomos hadak közeljártáról.
Ő Caesar halálakor is megszánta Róma népét:
Midőn homályos rozsdával fedte tűndöklő képét.
S az istentelen századok örök éjtől féltenek.
Bátor akkortájba elég jelenséget tettenek
Maga a főld, a tengerek habja, az undok ebek,
A nem kedvest jövendőlő madarak és egyebek.
Hányszor láttuk, hogy az Etna kipukkant katlanjain
Ártűzével pusztított a Ciklopsok határain
És a lánggombolyagokat s a megolvadt köveket
Torkán kikalyimpásztatta - a fegyverzörgéseket
Mindenütt a levegőben Germánia hallotta,
S az Alpeseket szokatlan rengés megindította.
Hallott óriás szó is a csendes berkekben széjjel,
Csuda halvány kísértetek láttattak szürkés éjjel.
A barmok is megszólaltak, szörnyűség! ím, egynyomra
Megállnak a folyóvizek, megreped a főld gyomra.
Az elefánt-tetem-képek bús könnyekkel áradnak,
S a templomok rézbálványi bánatjokban izzadnak.
A vizek királya, Pádus, sok erdőket kitepert
Örvényével s ólat, barmot minden mezőn elsepert.
Ekkor az áldozni való barmok testein belől
A rosszat jelentő inak látszattak mindenfelől.
Vérrel habzottak a kútak, és a városok széjjel
Az ordító farkasoktól hangzottak egész éjjel.
Annyiszor a tiszta ég is soha meg nem villámlott,
S a gyászos üstökös csillag annyiszor nem csillámlott.
Azért is látta Philippi, hogy tábori Rómának
Hasonló fegyverrel ismét a harcra kiszállának.
Nem is sajnálták a Hemus térjét az ég isteni
És Emathiát vérünkkel kétszer kövéríteni.
Lesz az idő, hogy a paraszt, vonván itt barázdákat,
Felhányja ekéjével a rozsda-vágta dárdákat,
Gereblyével kocogtatja az üres sisakokat,
És csudálja a kiásott sírba a nagy csontokat.
Hazánk hazai isteni, Romule s Vesta anyánk,
Ki őrzöd a pompás Rómát, és Tiberis, tekints ránk.
Ti, ti legalább ez ifjat, kérlek, óltalmazzátok,
Hogy a leomló világot általa megtartsátok.
Úgyis régi hitszegését Laomedon várának
Régen fizetjük más becses vérével a hazának.
Hogy te vélünk vagy, óh Caesar, régen irígyli az ég,
S az emberek triumfusit hogy te úgy kedvelled még,
Holott nem sokat néznek itt igazságra, gazságra,
Annyi had jött, annyi nemű vétek itt a világra.
A szántásvetésnek méltó becsűletet nem adnak,
Elragadják a főldmívest, a mezők elsorvadnak.
Innen az Eufratesnek, onnan Germániának
Környéke támaszt hadakat: ímé, frígyet bontának
Körűl, belől a városok, a fegyvert előszedik,
A pusztító Mars az egész főldön kegyetlenkedik.
Mint mikor a verset futó paripák valahára
Kirohannak a láncoktól kiszabadúlt pályára,
Hiába tart vad szájokon, ragadják nyakra-főre
A kocsist, s a zörgő kerék nem hallgat a gyeplőre.
Melyek nélkűl meg nem lehet munkálni a főldeit.
Első a szántóvas és a horgas eke igája
S az eleuzi anya lassan fordúló talyigája.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Melyeket idő javába mind elkészíts előre,
Ha éppen méltó míves vagy a mennyei mezőre.
Elsőben is hajtsd görbére az erdőn egy szilfának
Fiatalját s ha meghódol, csináld ekeszarvának.
Egy nyolc lábnyi hosszú rúdat faragj le az aljába
Elmondhatok, ha kívánod, sok régi szokásokat,
Ha nem restelsz megtanúlni minden aprólékokat.
Kivált szükség nagy hengerrel a szérűt meglapítni,
Sárját meggyúrni s ragadós krétával keményítni,
Hogy porhanyóvá ne légyen s fel ne nőjje a dudva,
Sok a kártékony ellenség, tartsd ezeket is tudva.
Sokszor a főldét házaknak és csűröknek kifúrja
A kis egér s a szemetlen vakondok öszvetúrja.
Gyakran lehet a lyukakba lelni varasbékákat
És sok egyéb, főldbe termett, útálatos csudákat.
Gyakran szörnyű zsákmányt tészen a zsizsik a búzába,
A hangya is, hogy szükséget ne valljon vén korába.
Vigyázz rá a diófára, hogy midőn kiteríti
Virágit és illatozó ágait meggörbíti,
Ha levélnél több a virág, gazdag lesz az aratás,
S nagy meleggel megyen végbe majd a hosszas nyomtatás.
De ha árnyékos levéllel buján látod a fádat,
Csekély haszonnal töreted polyvát termő szalmádat.
Sok babirkálni szokott a vetni való magvakkal,
Megáztatván salétrommal s barna olajsalakkal,
Hogy a csalárd búzatokba nagyobb szemek nőjjenek.
S bár sok vetni való magot vigyázva készítenek,
Gyenge tűzön megpárolják: mégis elredvesedik,
Hacsak minden esztendőkbe a nagyját meg nem szedik.
Így láttam én minden dolgot jóból rosszabbá válni
S a fátumok erejétől nyomatván, alábbszállni.
Mint ki csónakját a sebes patak ellen indítja.
Ha karján tágít azonnal, a hab visszarándítja.
Továbbá úgy kell vigyáznunk az Arktur csillagára,
A Gödölyék s a ragyogó kígyó szokott napjára,
Mint a szeles tengereken útazó hajósoknak
Környékén a csigás abid- és pontusi partoknak.
Ha a Mérték eggyé teszi az éjszakát s a napot,
Fénybe és homályba borít a főldön fél-fél lapot:
Be kell fogni a tinókat s árpát kell vetni szinte,
Mígnem az alkalmatlan tél esőt és havat hinte.
Mind a szántást, mind a vetést a mákok és a lenek
Most várják, míg száraz a főld, és a felhők függenek.
Tavasszal vessél lóherét a nedves barázdába,
Tavasszal jön a köles is és a bab is munkába,
Midőn a Bika esztendőt nyit aranyos szarvával
S helyt ád a hátráló fénynek a Kutya elhúnytával.
De ha búzavetés alá készíted szántásodat
S csak gabona-termesztésre szántad minden gondodat,
Mikor Atlás fiastyúkja feljárni már megszűnik,
S a crétai koronának tüzes fénye eltűnik,
Akkor vesd el elkészített magod a barázdába
S esztendei reményedet úgy tedd a főld gyomrába.
Sok gazda még Májának a lenyugta előtt vetett,
De várt gabonája üres kalászokkal fizetett.
S ha ledneket s hitván paszulyt fogsz főldedbe hinteni
S nem átallasz egyiptomi lencsét is termeszteni,
A lenyugvó Bootesnek jelére vigyázhatol,
Kezdd el akkor s télközépig vetésén dolgozhatol.
Öt zónája van az égnek. Egyik a forró delen
Szűntelen pirúl a naptól, tűzbe lábbog szűntelen.
Az ég szélén jobbra-balra ekörűl kettő szorúlt.
Mindenik barna essőkbe s kékellő jégbe borúlt.
Ezek s a középső között más kettőt az istenek
A nyomorúlt halandóknak javára szerzettenek;
És e két övön keresztűl egy nagy útat vágtanak,
Amelyen az égi jelek görbe renddel forganak.
Amint a Riféus hegyek felé és Scythiába
Fel, úgy lenyúlik világunk délfelé Afrikába.
Az a sark minékünk mindig magas, de ezt, úgy vélik,
Lábunk alatt a barna Styx s a mély poklok szemlélik.
Itt ama temérdek kígyó tekervényes hajlása
Környűlvészi pólusukat, mint egy nagy víz folyása.
Környűlvészi a két medvét, (vagy a Göncöl szekerét)
Mely nem meri megmocskolni az Óceán tengerét.
Amott vagy mord éj vesztegel s örök homály burkozza,
Vagy a tőlünk elment hajnal a fényt ott is felhozza.
S mikor ránklehelnek a nap lángoló paripái,
Ott meggyúlnak a pirosló este késő gyertyái.
Innen tudjuk meg előre, milyen idő fog lenni,
Mikor kelljen az aratást, mikor a vetést tenni,
Mikor kell hadi gályákkal a vad tengerre hágni,
Vagy az erdőben a fenyőt jó időben levágni.
Nem is hiában vigyázunk a csillagok húnytára,
Kőltére s az esztendő négy egyenlő szakaszára.
Sokat tesz a parasztember otthon hideg essőbe,
Amit tenni kellett volna dologtevő időbe.
Csónakot vágnak, vagy marhát és boglyát bélyegeznek
És megcsorbúlt avagy tompa szántóvasat hegyeznek.
Mások karókat faragnak és kétágú villákat,
Vagy, a cinábor szőllőket kötni, rekettye-fákat.
Ilyenkor lehet csipkéből kötni könnyű kaskákat,
Megpergelni gyenge tűznél s megőrni a búzákat.
Sőt sok dolgot innepen is a törvény nem ellenez,
Ha a vizet lebocsátod, nincs a vallás ellen ez,
Nincs a vetést beóltatni, madarakat fogdosni,
Burjánt égetni s juhokat hasznos vízbe megmosni.
Rakj szamárra holmi almát, olajat, s visszajövet
Hozz a városból fekete szurkot vagy malomkövet
Maga a hold külömböző napokkal tőltözködik,
Mely jó vagy rossz a munkára: kerűld, amely ötödik.
Pluto és minden fúriák ezen a napon lettek,
A főld iszonyú magzati tőle ekkor születtek:
Zeus, Japéth s a kegyetlen Tifoeus, kik régen
Öszveesküdt öccseikkel hadat vertek az égen.
Háromszor buktatta széjjel menykövével ezeket
Jupiter, lehempergetvén a bércre tolt bérceket.
A hetedik nap szerencsés új szőllőket űltetni,
Tinót kézen szelídítni, vásznat bordába vetni.
A tizedik nincs olyan jó: de bújdosóba menni
Legjobb a kilencediken, hanem ártalmas csenni.
Sok dolgok jobban ütnek ki hideg éjjel, vagy midőn
Az új nap leharmatozik friss hajnali időn.
Éjjel az asszú réteket s a karcsú gabonákat
Legjobb vágni; szívós harmat járja az éjszakákat
Sok ember a tűznél tőltvén a téli éjszakákat,
Világánál faragcsálja baltával a foglákat.
Míg neje a hosszas munkát danlással édesíti
S csörömpölő vetéllőjét vásznán végigperdíti,
Vagy az édes mustnak levét pár tűzön főzögeti
S a felforrt kazán tajtékját zőld levéllel leveti,
De ám az aranyló vetést délközépbe aratják,
A megszikkadt gabonát is szérűn akkor nyomtatják.
Egy ingbe szánts, meztelen vess, télen a paraszt henyél
És nagyrészint, amit nyáron szerzett, télen azzal él,
Együtt isznak, együtt esznek, vígan tőltik napjokat,
Kedvvel kínál a vidám tél s tágítja a gondjokat,
Mint midőn a terhes gályák partjokra eljutottak,
Reájok a víg hajósok koronát akasztottak.
De idő is akkor van ám szedni a csermakkokat,
Babér- s olajfabogyókat és vérszín mirtusokat.
Akkor vess a szarvasoknak hálót, s tőrt a darvaknak,
Akkor vessél az őzeknek és a füles nyúlaknak,
Ha kezedre áll a csepűs baleári parittya:
Mikor jégtáblát tol a víz, s a főldet hó borítja.
Mit szóljak az őszi idők és csillagzatok felől
És ha a nap rövidedik s gyengébb héség áll elől,
Mire vigyázzon a gazda és mit nézzen eleve,
Ha a záporozó tavaszt felszíjja a nyár heve,
És a kalászos takarmány felborzadt a mezőbe,
S a zőld száron a tejedző búza dagad a csőbe,
Midőn sárgálló főldjére a gazda már vezette
Aratóit s a töredék árpakévét köttette?
Láttam én, hogy a szeleknek felcsődűlt minden hada,
Mely minden érett gabonát tövestől felragada.
Fekete porfellegébe kavarta a lengeteg
Szalmát és repűlő kalászt szerteszét a fergeteg.
Gyakran temérdek víztábor lepi el a szép eget,
S a tengertől tolúlt felhők rettentő fergeteget
Vak záporral hömpölygetnek, a nagy éther leomlik,
S habjaitól a víg vetés, a barom bére, romlik.
Zúgnak a nyakig telt árkok, a felduzzadt vízerek,
Buzognak a feltajtékzott hullámtól a tengerek.
Maga Jupiter a felhők borzasztó éjjelébe
Villogtatja a mennykövet lángoló jobbkezébe.
Mely zendűlésre reng a főld, a vadak megriadnak,
És szanaszét a halandók szívei lekushadnak.
Ő pedig sustorékoló nyilát fennyen elsüti,
S vagy Cerauniát vagy Athót vagy Rhodopét leüti.
Nekizúdúlnak a sűrű záporok s az Austerek.
Most a ligetek sikóltnak tőle, majd a tengerek.
Ettől tartván, csillagokra és hókra vigyázz nagyon,
Hogy a hideg Staurnus és Merkur mely'k jelbe vagyon.
Kivált féld az isteneket s Céresnek esztendőbe
Áldozz tavaszkor a gyenge fűvel vidúlt mezőbe.
Akkor már kövér a bárány és a borok ízesek,
Sűrűk a hegyi árnyékok, az álmok kellemesek.
Egész majorod elmenjen Céres imádására,
Melynek téjjel, finom borral vegyíts mézet számára.
Három ízbe kerűltesd meg áldozati barmoddal
Az új vetést és örömmel kövesd minden társoddal,
Kik Cérest felhanggal hívják magokhoz, és a sarlót
Senki addig fel ne vegye, levágni az ért tarlót,
Míg Céresnek cserfaággal koszorúzott homlokkal
Tárituppos tándot nem jár s nem innepel dallokkal.
Hogy megtudhassuk az essőt, héséget s hideg szelet,
Maga Jupiter előre rendelt bizonyos jelet,
Mit jelent a hold, és mikor szűnnek meg az Austerek,
Mért tartják ólba a marhát a mezei emberek?
Ha szél támad, mindjárt vagy a tengerek feltolúlnak,
Hánykolódnak, s a nagy hegyek magoktól megzúdúlnak,
Vagy távolról kezd hallani a partok harsogása
És terjedez a berkeknek s erdőknek mormolása.
Már akkor a görbe gályák könnyen habba merűlnek,
Ha a búvárok sebesen visszafelé repűlnek
A tengerről s lármával a part felé kiáltoznak,
Vagy ha a tengeri szárcsák fövényben játszodoznak,
Vagy ha esméretes tóit nyurga gém elhagyja
És reptében a fellengős felhőket meghaladja.
Gyakran ha szél lesz, az égen a csillagok lehúllnak,
S az éj árnyékán utánok fehér lángfarkok nyúlnak.
Néha könnyű gazok s húlló levelecskék repkednek,
Vagy a víz színén a pelyhek játszadozva ferednek.
De midőn a vad Boreás oldalán mennykő dörög.
Vagy az Eurus és Zefirus házatája mennydörög,
Zápor tőlti az úszkáló mezőknek csatornáit,
Szedi a tengeri hajós csatakos vitorláit.
Sohasem tesz kárt a zápor annak, ki a jelekből
Előre tud jól vigyázni: mert vagy a mély vőlgyekből
Reptekbe az égi darvak kerűlik az essőket,
Vagy a tinó az égre néz s órolja a szellőket,
Vagy a dallos fecske repked a tó körűl és abba
Régi bajokat a békák vartyogják az iszapba.
Gyakran bolyja rejtekéből kihordja tojásait
Keskeny ösvényén a hangya: vagy a tenger habjait
Felissza a nagy szivárvány: és jóllakott gyomorral
Zörgő szárnyakon repűlnek a hollók nagy táborral.
Külömb tengeri madarak s amelyek Kaisternek
Édes tói közt, Ázsia zőld rétjein hevernek,
Versent szórják hátaikra a vizet s lebukdosnak,
Mint csak a fördésen vagynak s a vizekbe futkosnak,
Az essőt a dévaj varjú felkárogja nagy fennyen
És egyedűl sérikálgat magába a fövenyen.
De az idő változásit észreveszik valóba
Az éjszakánként dolgozó lányok is a fonóba:
Midőn az égő mécsesbe az olaj csak szikrádzik,
S körűlötte holmi apró gomba teremni látszik.
Hasonlóképp az essőből bizonnyal megtudhatni,
Hogy tiszta időt és fényes napot mikor várhatni,
Mert sem a csillagok tüze lágy homályba nem borúl,
Sem bátyjára a tiszta hold kőlcsön fényért nem szorúl.
Sem gyenge gyapjúszálak a levegőn nem repkednek,
Se tollakkal a jó meleg napra nem terjeszkednek
Kedvellett Halcionjai Thetisnek a partokon,
Sem nem tépásznak a disznók holmi rongyot órokon,
Hanem leszállnak a ködök a vőlgyeken, mezőkön,
A nap szálltával a bagoly nem húhol a tetőkön.
Nisus a híg levegőbe kóvályog nagy magasan
És Scillán, bársony hajáért, bosszút áll halálosan.
Ím, a rettenetes Nisus nagy robajjal kergeti,
Amaz előtte a szellőt gyors szárnnyal veregeti,
Másfelől rekedt torokkal a hollók a berekbe
Négyet, ötöt kurjantanak, s odafel a fészkekbe,
Nem tudom, mi édes öröm élesztvén a kedveket,
Magok között megzörgetik a fészket s leveleket;
Kedvek jön, mihelyt a záport a fellegek lehintik,
S apró magzatjokat s édes fészkeket megtekintik.
Én ugyan azt nem gondolnám, hogy velek az istenek
Elmét és a fátumoknál nagyobb észt közlöttenek,
Hanem midőn az időnek s az ég nedvességének
Változási más útakra és formákra térének,
S a megnedvesűlt Jupiter az Austert megindítja
És a ritkát megsűríti, a sűrűt megritkítja,
Másképpen fordúl az elme, más a szív indúlatja,
Más, midőn a mord felhőket a felszél hajtogatja.
Innen van, hogy a madarak a mezőkben zengenek,
Vígak a marhák, s a hollók kákogva örvendenek.
De ha vigyázol a sebes napra s a hold rendére,
A hónap és a tiszta éj soha nem csábít fére.
Ha az újhold setét szarvval száll ki a levegőben:
Nagy zápor lész a tengeren, nagy zápor a mezőben.
De ha szél lesz, szűz pirosság omlik tekintetébe,
A széltől pirúlni szokott mindíg az arany Fébe.
Ha negyedik feljöttekor (mert legbiztosabb jegy e')
Tisztán megy az égen, s nem is tömpe a szarva hegye:
Sem esső, sem szél nem támad azon az egész napon,
Sőt végig szép csendes idő jár az egész hónapon.
S a parton a szerencsével járt hajósok áldoznak
Glaucusnak, Panopéának és az Inó fiának.
A nap is sokat jelent meg, mind a feltetszésében,
Mind mikor elrejti magát az Óceán vizében,
A napról legbizonyossabb jelt vehetnek mindenek,
Akár reggel, akár ha a csillagok feltetszenek.
Midőn a nap feljöttekor a felhőkbe rejtezik,
Mocskok fedik féltányérját: esős nap következik,
Mert a Notus a tengerről közelget, mely a fákat
S vetéseket megkavarja, zaklatja a marhákat.
Ha a felhő sok vak súgárt vér ki reggel magából,
Halványon jön ki a hajnal Tithon rózsás ágyából.
Vaj! hiába borúl a zőld levél a lágy szőllőre,
Annyi jég ugrál kopogva akkor a háztetőre.
De jobb rá vigyázni, mikor az égtől le fog szállni,
Mert színébe több változást lehet akkor találni.
Ha kékes, úgy essőt jelent, ha lángszínű, úgy szelet,
Ha pedig mocskok látszanak csillámló tüze felett:
Akkor széllel és záporral zúdúlnak fel mindenek,
Én akkor senki szavára a tengerre nem menek;
Én meg nem oldom a partról gályámnak alattságát,
De felhozván s levivén a napnak világosságát,
Fényes tányérral tűndöklik, ne jövendőlj essőket,
Tiszta északi szél fogja lengetni az erdőket.
Végre mit hoz a késő est, a szél honnan hajtogat
Száraz felhőket, s a nedves Auster mivel látogat,
A napba lévő jelekből könnyű mindezt megtudni:
Ki is merné azt mondani, hogy a nap tud hazudni.
Ő gyakran megint sok titkon forralt zenebonáról,
Fortélyokról s alattomos hadak közeljártáról.
Ő Caesar halálakor is megszánta Róma népét:
Midőn homályos rozsdával fedte tűndöklő képét.
S az istentelen századok örök éjtől féltenek.
Bátor akkortájba elég jelenséget tettenek
Maga a főld, a tengerek habja, az undok ebek,
A nem kedvest jövendőlő madarak és egyebek.
Hányszor láttuk, hogy az Etna kipukkant katlanjain
Ártűzével pusztított a Ciklopsok határain
És a lánggombolyagokat s a megolvadt köveket
Torkán kikalyimpásztatta - a fegyverzörgéseket
Mindenütt a levegőben Germánia hallotta,
S az Alpeseket szokatlan rengés megindította.
Hallott óriás szó is a csendes berkekben széjjel,
Csuda halvány kísértetek láttattak szürkés éjjel.
A barmok is megszólaltak, szörnyűség! ím, egynyomra
Megállnak a folyóvizek, megreped a főld gyomra.
Az elefánt-tetem-képek bús könnyekkel áradnak,
S a templomok rézbálványi bánatjokban izzadnak.
A vizek királya, Pádus, sok erdőket kitepert
Örvényével s ólat, barmot minden mezőn elsepert.
Ekkor az áldozni való barmok testein belől
A rosszat jelentő inak látszattak mindenfelől.
Vérrel habzottak a kútak, és a városok széjjel
Az ordító farkasoktól hangzottak egész éjjel.
Annyiszor a tiszta ég is soha meg nem villámlott,
S a gyászos üstökös csillag annyiszor nem csillámlott.
Azért is látta Philippi, hogy tábori Rómának
Hasonló fegyverrel ismét a harcra kiszállának.
Nem is sajnálták a Hemus térjét az ég isteni
És Emathiát vérünkkel kétszer kövéríteni.
Lesz az idő, hogy a paraszt, vonván itt barázdákat,
Felhányja ekéjével a rozsda-vágta dárdákat,
Gereblyével kocogtatja az üres sisakokat,
És csudálja a kiásott sírba a nagy csontokat.
Hazánk hazai isteni, Romule s Vesta anyánk,
Ki őrzöd a pompás Rómát, és Tiberis, tekints ránk.
Ti, ti legalább ez ifjat, kérlek, óltalmazzátok,
Hogy a leomló világot általa megtartsátok.
Úgyis régi hitszegését Laomedon várának
Régen fizetjük más becses vérével a hazának.
Hogy te vélünk vagy, óh Caesar, régen irígyli az ég,
S az emberek triumfusit hogy te úgy kedvelled még,
Holott nem sokat néznek itt igazságra, gazságra,
Annyi had jött, annyi nemű vétek itt a világra.
A szántásvetésnek méltó becsűletet nem adnak,
Elragadják a főldmívest, a mezők elsorvadnak.
Innen az Eufratesnek, onnan Germániának
Környéke támaszt hadakat: ímé, frígyet bontának
Körűl, belől a városok, a fegyvert előszedik,
A pusztító Mars az egész főldön kegyetlenkedik.
Mint mikor a verset futó paripák valahára
Kirohannak a láncoktól kiszabadúlt pályára,
Hiába tart vad szájokon, ragadják nyakra-főre
A kocsist, s a zörgő kerék nem hallgat a gyeplőre.
II. KÖNYV
Eddig a szántófőldeknek mívelését dallottam
És az égnek csillagait. Most már terád jutottam,
Bacche, s téged énekellek az erdei bokrokkal
És a lassan nevekedő olajfa-suhancokkal.
Ide, óh sajtoló atyám, ím, teledest teltenek
Itt a te ajándékidnak legjavával mindenek.
Jer ide, sajtoló atyám, hányd el, vesd el csizmádat,
És új mustba ferdett lábbal tapodd velem a kádat,
Virít a mező, rakottan az őszi gerezdekkel,
Számodra, és tajtékozik a szüret tőlt csebrekkel.
Elsőben is az élőfák nem egy móddal teremnek,
Mert ezek közűl emberi munka nem kell sok nemnek.
Ezek dajkálkodás nélkűl a mezőn szoktak nőni
És a vizek görbe partján önként árnyékot szőni.
Ilyen a hajlós gilice a gyönge rakottyával
És a tengerszín levelű ősz fűzfa a nyárfával.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Másoknak a gyökeréről sűrűséggel teremnek
Csemetéik, a cseresznyék és a szilfák ílyenek.
A Parnassus babérja is így űl kicsiny korába,
Béboríttatva anyjának temérdek árnyékába.
Ezek legelső módjai a gondos természetnek.
Így nő minden bokor s erdős fái a szent ligetnek.
Más módokat az emberi szorgalmatosság lele,
Ez csemetét dug a főldbe, kit anyjáról metsze le.
Ez a főldbe betemeti a gyökeres töveket,
Néggyé hasított karókat s meghegyezett cöveket.
Más csemeték megkívánják, hogy görbén lehomlítsuk
Vesszejét s maga főldjébe elevenen borítsuk.
Másoknak még gyökér se kell, a legfelső ágokat
Elmetszi a gazda s bátran elűlteti azokat.
Sőt nagy csuda: az olajfa, ha levágják a tövén,
Kivirít, száraz fájából ismét új gyökér jövén.
Sőt egyik fának ágait, amint gyakran szemlélni,
Kár nélkűl lehet más fának ágaira cserélni.
Elváltozik a körtvélyfa s kinál oltott almákkal,
S a kőkeménységű somfa veresellik szilvákkal.
Tanúljátok meg hát, gazdák, minden faj mívelését
És tegyétek szelídekké a fáknak vad termését.
Ne heverjen tunyán a főld, Izmaromot szőllővel,
Be kell a nagy Taburnumot rakni olajvesszővel.
És te, óh díszem! és méltán legfőbb része híremnek,
Maecenas, légy segítője elkezdett énekemnek.
Jövel, szállj ki vélem együtt a tengernek hátára,
Kérlek, adjál vitorlákat kisded gályám számára.
Nem kívánok én itt mindent béfogadni versembe,
Nem, ha mindjárt száz nyelv, száz száj vagy szó van a mellyembe.
Jer, hajózzunk a part megett, itt se kőltött versekkel,
Se hosszas előbeszéddel nem késem s tekervénnyel.
Amely fák magokba nyúlnak néki a levegőnek,
Terméketlenek, de vígan és mind izmosan nőnek,
Mert az anyafőld termeszti, mégis ha törzsökjökbe
Béoltanak, vagy elrakják őket kapált gödrökbe,
Levetkezik vad vóltokat és a gyakor munkára
Könnyen engednek akármely mesterségnek szavára.
Az is, amely a gyökérről terméketlen növe ki,
Így jár, csak tágas mezőre az ember űltesse ki.
Most az anyja ágainak homályos sátorába
Megfojtódnak gyümőlcsei és csak sínlik magába.
Már amely fát magról vetnek, lassan szokott az nőni,
És árnyékot csak a késő unokáknak fog szőni.
Elfelejtvén a régi ízt, az almák elfajúlnak
S a szőllők rigóknak való hitván fürttel pirúlnak.
Úgy van, munkát vár mindenik, sorjába kell űltetni,
S hogy szelíd légyen, temérdek kőltséggel míveltetni.
De az olajfát tövéről, a szőllőt homlítással,
Páfus mirtusát szaporítsd vastag karó-dugással.
Plántáról nevelkedik a mogyoró kemény fája,
A nagy kőrisfa s Herkules árnyékos koronája,
A cháoni atyánk makkja a temérdek pálmákkal,
S a tengeri veszélyeket meglátándó lúcfákkal.
Ellenben a diófába fojtós vackort óltanak,
És a meddő platanusfán derék almák állanak.
Gesztenyével virít a bükk, gyertyánfán körtvélyvirág
Fejérlik s a szilfák alatt a disznónyáj makkot rág.
Mert amint a hajközéptől kinőnek a kis bimbók,
Megszakasztják a gyenge bőrt, felmetsződik a csimbók,
És ölébe belétévén más fának bimbócskáját,
Öszveforrasztják vele annak nedves mézgáját.
Vagy a görcsetlen törzsököt elvágják s meghasítják
Jó mélyre és a termékeny ágat beléállítják.
Nem soká magosan hányja a fa boldog növését,
Bámúlván új leveleit és idegen termését.
Osztán nem csak egy-egy nemek van az erős szilfáknak,
A lótosnak, az idai ciprusoknak s fűzfáknak.
A kövér olajbogyók is nem egyforma testűek,
Vannak gömbölyűk s hosszasok, keserű gyümőlcsűek.
Nem egyfélék az almák is, az Alcinous fái,
A crustumi, síriai s fontos körtvély fajtái.
Nem függ olyan szüret a mi hazánkban a tőkéről,
Mint amilyet téphet Lesbus Medimna vesszejéről.
Vannak thásusi szőllők és fejér marotidesek,
Ezek kövér, azok pedig ritkás főldbe kedvesek.
Psythiai jó asszúnak a nyúl-szőllő súgáros,
Mely a lábra tekergőzik s a nyelvnek hamar káros.
Van bíbor s elein érő: a réciát mi névvel
Dícsérjem? de mégsem érnek a falerni pincével.
Olyan erős az aminni szőllők bora, milyenek
Tmoluson s a fejedelmi Phanén is nem teremnek.
Egy sem ereszt bort az apró Argitisnál bővebben,
Sem bora esztendő-számra nem áll el erősebben.
Nem hagylak el, óh! csemegék isteninél nagy becsű
Rodia, s tömött gerezddel kínáló kecskecsecsű.
De nem is számlálhatni fel fajtájokat s neveket,
Mert számba sem szükség venni oly szorosan ezeket.
Melyet ha ki tudni akar, vesse fel azt magába,
Mennyi fövényszemet kavar Zefirus Lybiába;
Vagy midőn Eurus sebessen a vitorláknak esik,
A partokat Joniumnak hány hullámi verdesik.
Nem mindenütt nőhet minden. A fűz kedvel patakot,
Az éger mocsárt, a tiszta hideg helyet s északot.
A szikár gyertyán legjobban vágy a köves bércekre,
A mirtus a tengerpartra, Bacchus az enyh hegyekre.
Nézd el bár a világ szélin művelt tartományokat,
Az arabs keletső házát s a festett gelónokat,
Minden fának más hazája. Csak az egy Arábia
Terem tömjént, és fekete ebénust csak India.
Mért említsem a jószagú balzsam izzadó fáit,
És a szűntelen zőldellő akántnak bogyókáit?
Vagy a lágy szösszel őszűlő berkét a szerecsennek,
S hogy a szérek gyenge gyapjút a falevélről szennek?
Vagy az Óceán vizével határos Indiának
Ligetit, hol végső öble van a főld határának?
Hol a fák csúccsát nyilakkal megtetézni nem lehet;
Pedig az a nemzet nyíllal serény próbákat tehet.
Média termő hazája ama boldog almának,
Melynek fanyar íze legjobb a méreg ártalmának
Űzésére, ha a gyilkos mostohák megétetnek
S a pohárba vesztő fűvet és öreg írást vetnek.
Nagy fa ez, és mint a babér, rá nézve olyan maga,
S babér volna, csakhogy külömb messze terjedő szaga.
Kivált virági állandók, és bármi dühös szelek
Fúttára is le nem húllnak róla a zőld levelek.
Bűzös szájok lehelletét ennek nedvével vesztik
A médusok s az eltikkadt öregeket élesztik.
De sem a médusok gazdag országának erdei,
Sem a szép Gánges, sem Hermus aranyporos vizei
Nem vágnak ki Itália főldén, sem Bactra tája,
Sem India, sem a tömjént termő, kövér Panchája.
Ezt sem a tüzet lehellő bikák nem szántogatták,
Mint midőn a barázdákból hajdan kicsíráztatták
A szörnyű sárkány fogait, melyekből a dárdának
S a sisakos vitézeknek kalászi borzadának;
Hanem rakva van Bacchusnak massicusi borával,
Terhes búzával, olajjal és a legszebb csordával.
Innen a harcra termett ló kiszáll gőgös fejével,
Amott az óltári bika Clitumnus szent vizével
Megmosatván, gyakran megyen temérdek nagyságába
Róma triumfusi előtt istenek templomába.
Itt örök tavasz van, s a nyár havai külömböznek,
Kétszer ellenek a barmok, és a fák gyümőlcsöznek.
Nem lelsz itt sem vad oroszlánt s vérengző tigriseket,
Se csomorka meg nem csalja a szegény fűvészeket,
Sem a kígyó nem csavarog temérdek karikával,
Se nem débolja a főldet ölszámra nyúlt farkával.
Vesd hozzá még oly sok jeles városoknak számát is
És az ílyen városokra tett kőltséges munkát is,
A meredek kősziklára kézzel rakott várakat,
A folyóvizeket s tőlök mosott régi falakat.
Szóljak-é az alsó s felső tengerről s a tavakról,
A nagy Lárról s a tengeri zajjal duzzadt Benakról?
Említsem a révpartokat és a Lucrin gátjait
S a bosszankodó tengernek ott csikorgó zajjait?
Hol harsog Julius vize, vervén a tengert vissza,
S hol a Tyrrhénum özönét Avernus torka issza.
Itt teremnek az ezüstnek folyási s a réz-ércek
Bőven vannak és arannyal bővölködtek a bércek,
Itt nőttek fel a marsusok s több körmönfont férfiak,
A nyársat vivő volscusok és a sabinus fiak,
A sanyarúsághoz szokott ligurok, Deciusok,
Nagy Camillok s hadra termett Scipiók, Máriusok.
És te, legnagyobb Caesar, ki Ázsia végcsúccsába
Győzöl s nem bocsátod a lágy indust Róma várába.
Idvez légy, gyümőlcsök s hérók nagy anyja, Itália,
Idvez légy, Saturnus főlde, íme, egy hazádfia
Kívánja a te kedvedért énekelni azokat
A hajdan annyira becsűlt és gyakorlott dolgokat.
Ím, én e szent forrásokat fel merészlem bontani
És Ascra verseit Róma városiban mondani.
Itt van már helye, hogy szóljak a főldeknek csínjáról,
Erejéről, színeiről, külömb termő vóltáról.
Elsőben a durva főldet és mostoha dombokat,
Ahol sívó agyag vagyon, s a köves porondokat
Tövisbokrok borítják el; Pallás olajfájának
Sokáig élő erdeje választja el magának.
Ennek jele, ha a környék bénőtt vad olajfákkal,
S bé van terítve a mező erdei bogyócskákkal.
De az a főld kövér s vídám kellemes nyirokkal,
Mely termékeny sűrű fűvel és buján nőtt gazokkal,
Amilyet gyakorta látunk a horpadt hegyaljában,
Hová a patak a magas szírtokból lebuktában
Hordja a boldog iszapot, és amely délre vagyon,
S a horgas ekéktől gyűlölt perje felnőtte nagyon:
E' fog néked állandó és bő bort termő vesszőket
Nevelni, itten szedheted gazdagon a szőllőket
S azt a nedvet, melyet szoktunk az istenek számára
Arany csészékből apránkint kitőltni az óltárra,
Midőn a pofók Tyrrhenus fú elefánt sípokat,
S feladjuk terjedt tálakban a füstőlgő tagokat.
Ha pedig nagyobb kedved van csordákat legeltetni,
Borjúkat vagy a juhoknak fajzásit tenyészteni,
Vagy pedig a mívelt főldet elemésztő kecskéket,
Erdőt keress és a kövér tarenti végvidéket.
Vagy amilyen mezőt szegény Mantuától elvettek,
Melynek pázsitos vizénél hószín hattyúk ferdettek.
Mindég talál ott a marha tiszta csergetegeket,
Legelőből sem lát szűköt, mert amennyi fűveket
Egy hosszú napon a pásztor leétet csordájával,
Egy kurta éj visszaadja mindazt hűs harmatjával,
Legjobb búzának a barnás s porhanyó mezőt mérni,
Különben is a szántással ezt kívánjuk elérni.
Jó főld, mely a szántóvasnak metszésénél sikeres,
Sehonnan sem cepel haza több terhet a szekeres.
Jó főld az is, melyről a vén erdőt elpusztította
S a régtől fogva henyélő berkeket kiirtotta
És a madaraknak régi hajlékait morogva
Feldúlta a szántóvető mind gyökerestől fogva.
Azok elhagyván fészkeket, magossan elrepűltek,
A bémetszett vastól pedig a mezők kiderűltek.
Mivel sivatag porondja a dombok görbéjének
Alig hoz törpe kázsiát és rozmarint a méhnek,
Így az éles porkő s kréta. Amint tartják némelyek,
Nincs ezeknél a kígyóknak jobb ételek s lakhelyek.
Amely vígály ködöt lehell és lenge füstöt fakaszt,
Béissza a nedvességet s könnyen elbocsájtja azt.
Amely tulajdon gyepével magát zőldbe borítja
És a vasat csípős sóval össze nem rozsdásítja:
Az a főld fogja gyönyörű szőllőivel beszőni
Szilfáidat, abba fognak az olajfák jól nőni.
Munkád után észrevészed, hogy az legjobb marhának,
Hogy könnyen enged az eke hórihorgas vasának.
Ilyen a gazdag Capua és a Vesuv környéki
S az Acerrát elpusztító Claniusnak melléki.
Most már a főldesmerésre mondok egynehány jelet.
Ha vizsgálod, melyik ritka vagy tán sűrű szerfelett:
(Mert egybe a búzák jobban, másba a szőllők esnek,
A legritkább kell Bacchusnak, a legsűrűbb Ceresnek)
Előbb válassz ki szemeddel egy jó helyet és végre
Ásassál a kemény főldbe egy kútat jó mélységre.
Azután a kihányt főldet ismét visszahányassad
És azt lábbal bétapodván, gödrét színig nyomassad.
Ha mind belé nem megy a főld, ritkának itélhetni,
Jó lesz ott marhát tartani s áldott szőllőt űltetni.
Ha pedig régi gödrébe a főld bé nem férhete,
És maradt kinn a hányásból, sűrű a természete.
Tömött göröngyöket várj ott és vaskos barázdákat,
És a főldnek szántására fogd az izmos marhákat.
A sós föld pedig és amely keserűnek mondatik,
A gabonatermesztésre nyomorúltnak tartatik.
Már annak helyre nem hozza semmi szántás a baját,
Elveszti az almák nevét és Bacchusnak a faját.
Ezt így lehet megesmérni: vedd le sűrű vesszőből
Font kasod és sajtó-szűrőd a füstös háztetőből,
Tapodd színig azt az ilyen hitván mező főldével,
Feleresztvén a legtisztább forrás édes vizével.
A nyomás közbe minden víz ki fog versenyt buzogni,
Nagy cseppek fognak a suhanc fonásin szivárogni.
Nyilván próbát ád az íze, és aki megkóstolja:
Őszvehúzott száját majd a keserű elvásolja.
Mely'k kövér főld, így tudhasd meg: bár hánd a két markodra,
El nem porlik, sőt rámállik szurokként az újjodra.
A nedves főld nagy gazt nevel: s bár oly kövér ne volna
És fűvente a búzára oly bő nedvet ne tolna.
Melyik nehéz vagy könnyű főld, a terhe megmutatja,
A feketét s akármi színt a szem is megláthatja.
Az átkozott hideg jele nem oly észrevehető,
Ott holmi szurkos fa, tiszta, fekete borostyán nő.
Ezeket így tudva tartván, előbb kifőzve legyen,
Egész főldet és gödröket vájass a magos hegyen.
Göröngyeit az északi szélnek hanyatt fektessed,
A vídám szőllő-vesszőket beléje úgy űltessed.
Legjobb hát a porhanyó főld, ezt a szelek és derek
Csinálják s a feldúlt főldet ásó izmos emberek.
De ha vigyázó a gazda, választ két egyforma helyt,
Az egyikbe csemetékkel nevendék űltetést ejt,
A másikba, ha megnőnek, sorjába elplántálja,
Hogy az űltetvény mostoha anyját is így kiállja.
Sőt sokan az ég tájékát megrójják a héjjban is,
Hogy kiki amerre állott, arra álljon mostan is;
Amint vagy a dél pirítá, vagy észak felé hajolt,
Ennyit tesz, amire kiki ifjantan rászokott volt.
Dombos helyekn lesz-e jobb szőllőt rakni, vagy téren,
Azt vizsgáld meg legelébb is: és ha már a kövéren
Mérted ki a barázdákat, sűrűn álljon a vessző,
Itt sűrűn is terem Bacchus s alábbvaló nem lesz ő.
Ha domború tájékokat és a hátas lejtőket
Választottad, vigály sorral rakasd ott a vesszőket.
De itt is az útak, mint a milling, öszveilljenek,
És a metszett barázdákon a fák sorban légyenek,
Mint midőn a roppant hadba kiszállott nagy táborral
A fegyveres nép s egyenes csoportokba állt sorral.
Síkra állott a legénység, fegyverét felemelé,
Melynek csillámjától habzik a mező mindenfelé.
Még ugyan rettentő csaták nem látszattak a népben,
De a kétes fegyverek közt Márs tébolyog középben.
Minden útnak kimérése egyenlő számmal essen,
Necsak hogy holmi ácsorgó elmét gyönyörködtessen,
Hanem azért is, mert másképp a főldtől nem vehetnek
Illendő erőt s az ágak jól el nem terjedhetnek.
Talán kérded: milyen légyen a gödrök nagysága is?
Én bízvást el merném rakni kicsiny barázdába is,
Ami a szőllőt illeti, de már az élőfáknak
Mélyebb s éppen nyakig érő vermek kívántatnának.
Főképpen az esculusnak, melyek ága az égbe
Amint tolúl, úgy siet le gyökere a mélységbe.
Így tehát azt sem a télnek fagya meg nem ronthatja,
Sem a forgószél, sem zápor tőből ki nem forgatja.
Ingadozás nélkűl megáll, erőt vesz az időkön,
Sok emberkort végigélvén, truccol az esztendőkön.
És akkor vaska gallyait szerteszét kiterjeszti,
S középen állván, temérdek árnyékát elterjeszti.
Se szőllődnek a fekvését ne ejtsd napnyugot felé,
Se abba mogyorófákat ne hagyj űltetni belé.
Se homlítni valót ne szedj a felső venyigéről,
Se csemetét ne űltessél a fának ághegyéről.
Olyan kedves nékik a főld. Se kozlobár bicskával
Ne mesd le, se bé ne űltesd hegyed vad olajfával,
Mert a tüzet a gondatlan paraszt sokszor elejti,
Mely a kövér kéreg alatt magát előbb elrejti,
Majd megragad a tuskóban és az ágaknál fogva
Magossan reppen az égre nagy recsegve-ropogva.
A levélről az ágakra több-több erővel gerjed,
Míg végre diadalmasan a legtetőre terjed.
Minden berket lángba borít és szurkos köddel végre
Barna felhőgombolyagot hömpörget fel az égre,
Kivált berkedre északról ha több fergeteg tódúl,
S a szelek szárnyán a tűzvész kacskaringózva lódúl.
Ha e' történt, sem a tőkék többé ki nem hajtanak,
Sem a vesszők, bár elmetszed, ágot nem bocsátanak.
Többé akkor ki nem virít a főld hasonló fával,
Csak a csip-csup vad olajfa marad fanyar ágával.
Te ne hallgass semmi okos tanácsára oly nagyon,
Hogy északi szél fúttakor áss gödröket a fagyon.
Akkor bézárja a mezőt a deres tél, s nem hagyja,
Hogy a gémberedett gyökér a főldet megragadja.
Legjobb akkor rakni szőllőt, ha piros tavaszra már
Eljött a nyalánk kígyókat faldosó, fejér madár.
Vagy hideg ősz kezdetével, midőn a nyár elhaladt,
És paripáin a gyors nap a télpontig nem szaladt.
A tavasz hát legjobb dísze az ágaknak s a fának,
Tavasszal vár a dagadt főld nemző magot magának.
Ekkor mindenható atyánk az Éther jó kedvébe
Termékeny záporral száll le víg mátkája ölébe,
És nagy teste közösűlvén ennek a nagy testével,
Minden termést és magzatot táplál friss erejével.
Akkor az útszéli bokrok madárszókkal zendűlnek,
A csordák szokott naponként a Vénusra bőszűlnek.
Szűlhetnék az áldott mező, gyenge nedvvel van tele,
Felbizgatja pezsgő méhét Zefir olvasztó szele.
S az ifjú napra a fűvek biztosan kacsingatnak,
S a kászolódó alszéltől a szőllők nem tarthatnak.
A tátos felszéltől kotrott záportól sem ijjednek,
Hanem gyöngyökkel bimbóznak s leveli kikeshednek.
Gondolnám, hogy a felserdűlt világ szopós korába
Nem folydogáltak a napok már rendbe és formába.
Tavasz volt akkor, és a nagy világ tavaszlott maga,
S deret horkantó szusszával Eurus ki nem ballaga.
Mihelyt a legelső napfényt a barmok szippantották,
S a vasra ütött legények fejeket feltartották
A kopogó parlag közzűl, és megszállották magok
A vadállatok az erdőt, a mennyet a csillagok.
Nem is lett volna embere íly tetemes szakmánynak
Másként a totyakos világ, ha a hév ragyogványnak
És a kemény télnek néha nem volna pihenése,
S pártját nem fogná a főldnek az ég megenyhűlése.
Végre akármely csemetét űltetsz örökségedbe,
Zsíros ganéjjal hintsd meg azt és a főldbe jól tedd be.
Vagy szűrőkövet áss mellé avagy szennyes csigákat,
Hogy leeresszék a vizet és lengeteg párákat.
Kedvek tosszan a kis fáknak: sokan találkoztanak,
Akik reá nehéz követ s nagy téglákat hordtanak,
Hogy a' légyen tartalékuk, ha sok záporok járnak,
S a tikkadt mezőt hasgatja hév kutyája a nyárnak.
Az űltetett csemetéknek tövét jól meghordatni
Gyakran szükség lesz új főlddel, s kapával megásatni.
Vagy bevágott szántóvassal forgatni a rögöket,
A szőllőbe hajkorászni a küszködő ökröket.
Meg kell szerezni számára hántott rúdból kopjákat,
Sima gyéként, kőris-karót és kétágú villákat,
Melyek által a szelekkel még jobban truccolhasson
És a szilfák ága hegyén a lugasra kúszhasson.
Hanem illendő kedvezni a gyengéded szőllőnek,
Midőn fiatal korába új venyigéi nőnek.
És a vessző az ég felé nyomúl virgonc erőbe
S nékitágított gyeplűvel vágtat a levegőbe.
Még most nem kell metszőkéssel sértegetni ágait,
Hanem csak kézzel csipkedni imitt-amott kaccsait,
Midőn osztán a szilfákra mászván izmos jövéssel
Felnőttek, tépd le lomjait, mesd meg vesszeit késsel.
Addig félnek a fegyvertől, de most már keményebben
Bánhatsz velek és pongyola ágát nevelhedd szebben.
Sövényt is szükséges fonni s a marhát eltiltani,
Kivált míg gyenge és a bajt ki nem tudja állani,
Amelynek egyébaránt is sok ellenségi vagynak,
Ki van téve a hév napnak s a sanyargató fagynak.
Sőt az erdei bivalyok és kecskék belécsapnak,
Rajta a juhok s kiváncsi tinók is nagyon kapnak.
Sőt nem árt annyit a dérnek zúzmarás keménysége,
Sem a tüzes kősziklákat sütő nyárnak hésége,
Amennyi kárt a nyáj tészen s kemény fogának mérge,
Fekélyt kapván a harapás helyén a tőke kérge.
Bacchus oltárin a kecskét e vétkeért áldozzák
És a régi játékokat a nézőszínre hozzák.
Ezért tették fel jutalmúl a játszóknak mustráján
A nagy Athené lakosi a faluk s útak táján,
Mikor poharat forgatván a lágy hantú mezőkön
Vígan ugráltak olajjal megkent kecske-tömlőkön.
Eképpen ama népek is, kik a feldúlt Trójának
Omlásiból Ausonia határin megszállának,
Enyelgenek bárdolatlan versekkel s hahotával
És odvas kéregbe vájott ijesztő álorcával.
És tégedet víg dalokkal, ó Bacche, kurjongatnak
S néked a magas fenyőre apró babot aggatnak,
Melyért kicsíráznak minden szőllők bő termésekkel,
Megtelnek a horpadt vőlgyek potrohos gerezdekkel.
Béterűl gazdag szűrettel a hegyek bóltozatja,
Valamerre a kis isten tisztes fejét ingatja.
Azért hazai versekkel Bacchust híven tiszteljük
És néki szent pogácsánkat s tálunkat felemeljük
És a szarván vitt szent bakot oltáránál leütjük
S mogyorófa-nyárson kövér belsőrészét megsütjük.
De van még egy másik szorgos munka is a szőllőben,
Melybe semmi sok sem elég, mert minden esztendőben
Háromszor, négyszer kapálni szükség s a porondokat
Kapafogakkal mindég törni s irtani a lombokat.
Visszakerűl új forgással a főldmíves munkája,
És szokott nyomán előjön az esztendők pályája.
Mert mikor már késő zőldjét a szőllő elhullatta,
S az erdők díszét a fagyos felszél lefosztogatta:
Már akkor a serény gazda a jövő esztendőről
Gondolkozik és lehányja a megtarólt szőllőről
Saturnus görbe késével a koszlobár vesszőket
S a metszés közben csínosabb sorra szoktatja őket.
Első légy a kapálásban, első égetésébe
A venyigéknek, első légy a karók szedésébe.
Legutól szűrj. Két ízbe árt az árnyék a szőllőnek,
És a tömött burjánok is benne két ízbe nőnek.
E' mindenik terhes munka. Becsűld a nagy mezőket
S kicsit mívelj. Ezenkívűl az iglice-vesszőket
Az erdőben s a víz partján vágni kell a nádakat
És gonddal kell gyarapítni a vadon fűz-szálakat.
Bár a szőllő meg van kötve, a metszőkés nem kell már,
Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár:
Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket
És félteni Jupitertől a már megért fürtöket.
Ellenben az olajfáknak nem kell semmi mívelés,
Nem kell a görbe késeknek a metszés s a tördelés,
Nem kívánják a karmoló gereblyéket, ha végre
Megragadtak már a főldbe s ha rászoktak az égre.
Maga a főld bő nedvet ád a plántált olajfának,
Ha fokával megturkálják a béhorpadt kapának,
És a szántás után bőven gyümőlcsözik. Termessz hát
Kövér és a békességtől kedvelt szelíd olajfát.
Az almafák is, ha egyszer erős tőre akadtak
És ha a nékik szükséges erőre találhattak,
Magoktól is nagy sebessen az ég felé felnyúlnak
És így a mi dajkálkodó erőnkre nem szorúlnak.
Azonban sűrűn tenyésznek az erdők gyümőlcsei
S vérszín bogyókkal pírúlnak a madarak fészkei.
Kaszálhatni a zanótot, bércen fáklyát hasítnak,
Melyek éjszakára tüzet adnak és világítnak;
S mégsem űlteti az ember és rajtok munkát nem űz?
Mért említsek nagyobbakat, ím, a rekettye s a fűz
Vagy a vetésnek fövényt ád, vagy a méhnek virágot,
Hűs árnyékot a pásztornak, a marhának zőld ágot.
Szép is látni a puszpánggal habzó Citor tetejét
S a szurokkal bővölködő Naritia erdejét.
Szép látni az oly vidéket, hol sem a gereblyének,
Sem az emberi kezeknek munkái nem levének.
Maga a Kaukázus bércén álló kopár rengeteg,
Melyen úntalan tör, sodor keletről a fergeteg,
Külömb-külömb termést nevel, ád hasznos gerendákat,
Hajóknak fenyőt s házaknak cédrus- és ciprusfákat.
Ezekből gyárt a főldmíves a szekérnek kereket,
Ezekből faragnak küllőt s horpadt hajófeneket.
A szilfa szép ágas-bogas, s a fűzfa hány vitlákat,
A mirtusból csinálhatni legerősebb kopjákat.
A kemény hadi szerszámot a somfából készítik,
A tiszafát ituréi kézíjjaknak görbítik.
A megesztergályozható puszpáng és sík hársfába
Éles vassal sok szép metszést tehetsz külömb formába.
Úszkál a könnyű égerfa a vizeknek hátain,
Lebocsátkozván a Pádus hempelygő hullámjain.
A porlós cserfa odvába és elvásott kérgébe
Belérajzanak a méhek gyakorta a cserébe.
Hát Bacchus milyen hasonló hasznú adományt talált?
Bacchus indított sok bűnre okot, ő szerze halált
A dühös Centaurusoknak, Rétusnak és Folusnak
S a Lapithákat kondérral fenyítő Hylaeusnak.
Óh, milyen nagy boldogságba tőltik áldott élteket
A szántóvetők, csak tudnák saját szerencséjeket.
Kik ámbár a viszálkodó fegyverrel nem küllődnek,
A jószívű főldnek könnyű termésiből élődnek,
Mert nálok a tág kapukra pócolt kastély garádja
A reggel köszöntők árját pitvarral nem okádja.
Nem vágynak a cifra bólttal kihányt ajtófelekre,
Sem arannyal szőtt ruhákra s korinthusi rezekre,
Se gyapjokat a Síria kenőcsébe nem mártják,
Sem a jó olajt idegen kásiába nem ártják,
Hanem csendesen nyúgodnak, élnek ártatlanságban,
Minden jóval bővöldöknek, hevernek a jószágban.
Van itt barlang, van élő víz, hűs tempéket láthatni,
Bőgnek a barmok, és a fák enyhébe szunnyadhatni.
Itt az erdő s a vadakkal megrakott szövevények,
Itt vannak a munkát győző, szűkön élő legények.
Itt Istent félik s atyjokat megbecsűlik. Itt jára
A világból kikőltöző igazság utóljára.
Én meg az édes múzsákhoz szítok mindennél jobban,
Kiket halálból szeretek s tömjénem nékik lobban.
Ők mutassák meg az égnek jártát s a csillagokat,
A napnak fogyatkozásit és a holdfertályokat.
Mi erőtől rendűl a főld, a tengerek dagadnak,
Feljűlhaladván gátjokat, és ismét lelohadnak,
Miért siet a téli nap a tengerbe vágtatni,
Vagy mi tudja a késő éjt oly soká tartóztatni.
Ha úgy meggyávúl minden vér szívem fagyos ölébe,
Hogy a természetnek bé nem vergődhetem ölébe:
Ám dicsőség nélkűl fogom kedvelni a réteket,
A folyókat s a vőlgyek közt lecsörgő kútfejeket.
Óh, hol vannak a szép mezők, a sperchiusi liget
És a lakoni szűzektől bébarangolt Táiget?
Óh, ki visz engem a Hémus híves vőlgye aljába?
Ki sátoroz bé a fáknak temérdek árnyékába?
Boldog, ki megesmerhette minden dolognak okát
És pillantás nélkűl nézi a félelem homlokát,
Ki a megkérlelhetetlen fátumot öszvezúzta
S a fösvény Acheron zörgő neszét megsarkantyúzta.
Boldog az is, ki esméri a mezők istenit,
Pánt és az öreg Silvánust és a nimfák szűzeit.
Nem ügyel az sem a népre, sem királyi bársonyra,
Sem az egymással civódó hűségtelen rokonra.
Bátor a pártos Dácusok és Dunán nyüzsögjenek,
Bátor Róma mit csináljon, s az országok vesszenek:
Ő sem az ügyefogyottat esdekelve nem szánja,
Sem a gazdag előmentét irígyképpen nem bánja.
Leszedi a fák és mezők önként nőtt gyümőlcseit,
Nem esmeri a balgatag törvényszékek pereit.
Mások a tengert lapáttal verdesik, fegyvert fognak,
A királyok tornáciban tolongnak, ácsorognak.
Ez a szegény városokat borítja füstbe, porba,
Csak, hogy drágakőből igyék s takaródzék bíborba.
Más eldugdossa aranyát és elásott kincsén űl,
Ez a szószóllók székébe fakép módjára elhűl,
Ez a játéknéző-helyben meghökkent száját tátja,
Köszöntvén a Tanács és nép kettős tapsa, vivátja.
Vígadnak, kik rokoniknak a vérében úszkálnak,
Számkimenvén, más ég alatt újabb hazát találnak.
A főldmíves pedig görbe ekéjével felvájja
Szántófőldjét, és innen van az esztendő munkája.
Ebből táplálja hazáját és apró unokáit,
Ebből érdemes tinóit s ökreinek csordáit.
Nem nyugszik, míg az esztendő vagy a fák gyümőlcsével,
Vagy a barmok fajzásival, vagy Ceres kévéjével
Meg nem tőlti nagy bővséggel, míg csak meg nem terheli
Terméssel a barázdákat, és minden csűr nincs teli.
Béjön a tél: faolajat tör csikorgó présébe,
Vígan makkolnak disznai, van vackor a cserébe.
Az ősz is sok gyümőlcsöt hoz, és a meleg napokon
Főződik a szelíd szüret az enyhős kőszirtokon.
Azalatt édes magzati ajjakáról csüggenek,
Szűzen él szemérmes háza, bő tejjel tőgyellenek
A marhái, és a vidám gyepen öszveütközött
Szarvakkal vínak a kövér gödölyék egymás között.
Maga innepnapokat tart, a fűvön féloldalt dűl,
Hol a kancsót színig tőltik társai a tűz körűl.
Bacchust hívja, kicseppentvén a bort az ő számára,
És a marhák őrzőinek célt függeszt a szilfára,
Amelyet sebes nyilakkal versenyt arányozzanak,
Vagy mezítelen izmokkal küszködéshez fogjanak.
Íly életet éltek hajdan a régi szabinusok,
Ilyet Remus és a bátyja s a vitéz etruskusok.
Így tette Róma a világ legékesebb csudáját,
Békerítvén egy kőfallal hét hegynek a pompáját.
Ilyen életet élt vala e főldön hajdanába
Maga az arany Saturnus, míg pálcáját markába
Nem vett Dicte királya; és míg az agyonütött
Tulkokból a kegyetlen nép vendégséget nem ütött.
Még akkor senki fülébe trombiták nem harsogtak,
Még a vaskos üllőkön vert fegyverek nem kopogtak.
De mi messze tartó mezőn nyargaltuk meg pályánkat,
Illő már kizabolázni tajtékzó paripánkat.
És az égnek csillagait. Most már terád jutottam,
Bacche, s téged énekellek az erdei bokrokkal
És a lassan nevekedő olajfa-suhancokkal.
Ide, óh sajtoló atyám, ím, teledest teltenek
Itt a te ajándékidnak legjavával mindenek.
Jer ide, sajtoló atyám, hányd el, vesd el csizmádat,
És új mustba ferdett lábbal tapodd velem a kádat,
Virít a mező, rakottan az őszi gerezdekkel,
Számodra, és tajtékozik a szüret tőlt csebrekkel.
Elsőben is az élőfák nem egy móddal teremnek,
Mert ezek közűl emberi munka nem kell sok nemnek.
Ezek dajkálkodás nélkűl a mezőn szoktak nőni
És a vizek görbe partján önként árnyékot szőni.
Ilyen a hajlós gilice a gyönge rakottyával
És a tengerszín levelű ősz fűzfa a nyárfával.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Másoknak a gyökeréről sűrűséggel teremnek
Csemetéik, a cseresznyék és a szilfák ílyenek.
A Parnassus babérja is így űl kicsiny korába,
Béboríttatva anyjának temérdek árnyékába.
Ezek legelső módjai a gondos természetnek.
Így nő minden bokor s erdős fái a szent ligetnek.
Más módokat az emberi szorgalmatosság lele,
Ez csemetét dug a főldbe, kit anyjáról metsze le.
Ez a főldbe betemeti a gyökeres töveket,
Néggyé hasított karókat s meghegyezett cöveket.
Más csemeték megkívánják, hogy görbén lehomlítsuk
Vesszejét s maga főldjébe elevenen borítsuk.
Másoknak még gyökér se kell, a legfelső ágokat
Elmetszi a gazda s bátran elűlteti azokat.
Sőt nagy csuda: az olajfa, ha levágják a tövén,
Kivirít, száraz fájából ismét új gyökér jövén.
Sőt egyik fának ágait, amint gyakran szemlélni,
Kár nélkűl lehet más fának ágaira cserélni.
Elváltozik a körtvélyfa s kinál oltott almákkal,
S a kőkeménységű somfa veresellik szilvákkal.
Tanúljátok meg hát, gazdák, minden faj mívelését
És tegyétek szelídekké a fáknak vad termését.
Ne heverjen tunyán a főld, Izmaromot szőllővel,
Be kell a nagy Taburnumot rakni olajvesszővel.
És te, óh díszem! és méltán legfőbb része híremnek,
Maecenas, légy segítője elkezdett énekemnek.
Jövel, szállj ki vélem együtt a tengernek hátára,
Kérlek, adjál vitorlákat kisded gályám számára.
Nem kívánok én itt mindent béfogadni versembe,
Nem, ha mindjárt száz nyelv, száz száj vagy szó van a mellyembe.
Jer, hajózzunk a part megett, itt se kőltött versekkel,
Se hosszas előbeszéddel nem késem s tekervénnyel.
Amely fák magokba nyúlnak néki a levegőnek,
Terméketlenek, de vígan és mind izmosan nőnek,
Mert az anyafőld termeszti, mégis ha törzsökjökbe
Béoltanak, vagy elrakják őket kapált gödrökbe,
Levetkezik vad vóltokat és a gyakor munkára
Könnyen engednek akármely mesterségnek szavára.
Az is, amely a gyökérről terméketlen növe ki,
Így jár, csak tágas mezőre az ember űltesse ki.
Most az anyja ágainak homályos sátorába
Megfojtódnak gyümőlcsei és csak sínlik magába.
Már amely fát magról vetnek, lassan szokott az nőni,
És árnyékot csak a késő unokáknak fog szőni.
Elfelejtvén a régi ízt, az almák elfajúlnak
S a szőllők rigóknak való hitván fürttel pirúlnak.
Úgy van, munkát vár mindenik, sorjába kell űltetni,
S hogy szelíd légyen, temérdek kőltséggel míveltetni.
De az olajfát tövéről, a szőllőt homlítással,
Páfus mirtusát szaporítsd vastag karó-dugással.
Plántáról nevelkedik a mogyoró kemény fája,
A nagy kőrisfa s Herkules árnyékos koronája,
A cháoni atyánk makkja a temérdek pálmákkal,
S a tengeri veszélyeket meglátándó lúcfákkal.
Ellenben a diófába fojtós vackort óltanak,
És a meddő platanusfán derék almák állanak.
Gesztenyével virít a bükk, gyertyánfán körtvélyvirág
Fejérlik s a szilfák alatt a disznónyáj makkot rág.
Mert amint a hajközéptől kinőnek a kis bimbók,
Megszakasztják a gyenge bőrt, felmetsződik a csimbók,
És ölébe belétévén más fának bimbócskáját,
Öszveforrasztják vele annak nedves mézgáját.
Vagy a görcsetlen törzsököt elvágják s meghasítják
Jó mélyre és a termékeny ágat beléállítják.
Nem soká magosan hányja a fa boldog növését,
Bámúlván új leveleit és idegen termését.
Osztán nem csak egy-egy nemek van az erős szilfáknak,
A lótosnak, az idai ciprusoknak s fűzfáknak.
A kövér olajbogyók is nem egyforma testűek,
Vannak gömbölyűk s hosszasok, keserű gyümőlcsűek.
Nem egyfélék az almák is, az Alcinous fái,
A crustumi, síriai s fontos körtvély fajtái.
Nem függ olyan szüret a mi hazánkban a tőkéről,
Mint amilyet téphet Lesbus Medimna vesszejéről.
Vannak thásusi szőllők és fejér marotidesek,
Ezek kövér, azok pedig ritkás főldbe kedvesek.
Psythiai jó asszúnak a nyúl-szőllő súgáros,
Mely a lábra tekergőzik s a nyelvnek hamar káros.
Van bíbor s elein érő: a réciát mi névvel
Dícsérjem? de mégsem érnek a falerni pincével.
Olyan erős az aminni szőllők bora, milyenek
Tmoluson s a fejedelmi Phanén is nem teremnek.
Egy sem ereszt bort az apró Argitisnál bővebben,
Sem bora esztendő-számra nem áll el erősebben.
Nem hagylak el, óh! csemegék isteninél nagy becsű
Rodia, s tömött gerezddel kínáló kecskecsecsű.
De nem is számlálhatni fel fajtájokat s neveket,
Mert számba sem szükség venni oly szorosan ezeket.
Melyet ha ki tudni akar, vesse fel azt magába,
Mennyi fövényszemet kavar Zefirus Lybiába;
Vagy midőn Eurus sebessen a vitorláknak esik,
A partokat Joniumnak hány hullámi verdesik.
Nem mindenütt nőhet minden. A fűz kedvel patakot,
Az éger mocsárt, a tiszta hideg helyet s északot.
A szikár gyertyán legjobban vágy a köves bércekre,
A mirtus a tengerpartra, Bacchus az enyh hegyekre.
Nézd el bár a világ szélin művelt tartományokat,
Az arabs keletső házát s a festett gelónokat,
Minden fának más hazája. Csak az egy Arábia
Terem tömjént, és fekete ebénust csak India.
Mért említsem a jószagú balzsam izzadó fáit,
És a szűntelen zőldellő akántnak bogyókáit?
Vagy a lágy szösszel őszűlő berkét a szerecsennek,
S hogy a szérek gyenge gyapjút a falevélről szennek?
Vagy az Óceán vizével határos Indiának
Ligetit, hol végső öble van a főld határának?
Hol a fák csúccsát nyilakkal megtetézni nem lehet;
Pedig az a nemzet nyíllal serény próbákat tehet.
Média termő hazája ama boldog almának,
Melynek fanyar íze legjobb a méreg ártalmának
Űzésére, ha a gyilkos mostohák megétetnek
S a pohárba vesztő fűvet és öreg írást vetnek.
Nagy fa ez, és mint a babér, rá nézve olyan maga,
S babér volna, csakhogy külömb messze terjedő szaga.
Kivált virági állandók, és bármi dühös szelek
Fúttára is le nem húllnak róla a zőld levelek.
Bűzös szájok lehelletét ennek nedvével vesztik
A médusok s az eltikkadt öregeket élesztik.
De sem a médusok gazdag országának erdei,
Sem a szép Gánges, sem Hermus aranyporos vizei
Nem vágnak ki Itália főldén, sem Bactra tája,
Sem India, sem a tömjént termő, kövér Panchája.
Ezt sem a tüzet lehellő bikák nem szántogatták,
Mint midőn a barázdákból hajdan kicsíráztatták
A szörnyű sárkány fogait, melyekből a dárdának
S a sisakos vitézeknek kalászi borzadának;
Hanem rakva van Bacchusnak massicusi borával,
Terhes búzával, olajjal és a legszebb csordával.
Innen a harcra termett ló kiszáll gőgös fejével,
Amott az óltári bika Clitumnus szent vizével
Megmosatván, gyakran megyen temérdek nagyságába
Róma triumfusi előtt istenek templomába.
Itt örök tavasz van, s a nyár havai külömböznek,
Kétszer ellenek a barmok, és a fák gyümőlcsöznek.
Nem lelsz itt sem vad oroszlánt s vérengző tigriseket,
Se csomorka meg nem csalja a szegény fűvészeket,
Sem a kígyó nem csavarog temérdek karikával,
Se nem débolja a főldet ölszámra nyúlt farkával.
Vesd hozzá még oly sok jeles városoknak számát is
És az ílyen városokra tett kőltséges munkát is,
A meredek kősziklára kézzel rakott várakat,
A folyóvizeket s tőlök mosott régi falakat.
Szóljak-é az alsó s felső tengerről s a tavakról,
A nagy Lárról s a tengeri zajjal duzzadt Benakról?
Említsem a révpartokat és a Lucrin gátjait
S a bosszankodó tengernek ott csikorgó zajjait?
Hol harsog Julius vize, vervén a tengert vissza,
S hol a Tyrrhénum özönét Avernus torka issza.
Itt teremnek az ezüstnek folyási s a réz-ércek
Bőven vannak és arannyal bővölködtek a bércek,
Itt nőttek fel a marsusok s több körmönfont férfiak,
A nyársat vivő volscusok és a sabinus fiak,
A sanyarúsághoz szokott ligurok, Deciusok,
Nagy Camillok s hadra termett Scipiók, Máriusok.
És te, legnagyobb Caesar, ki Ázsia végcsúccsába
Győzöl s nem bocsátod a lágy indust Róma várába.
Idvez légy, gyümőlcsök s hérók nagy anyja, Itália,
Idvez légy, Saturnus főlde, íme, egy hazádfia
Kívánja a te kedvedért énekelni azokat
A hajdan annyira becsűlt és gyakorlott dolgokat.
Ím, én e szent forrásokat fel merészlem bontani
És Ascra verseit Róma városiban mondani.
Itt van már helye, hogy szóljak a főldeknek csínjáról,
Erejéről, színeiről, külömb termő vóltáról.
Elsőben a durva főldet és mostoha dombokat,
Ahol sívó agyag vagyon, s a köves porondokat
Tövisbokrok borítják el; Pallás olajfájának
Sokáig élő erdeje választja el magának.
Ennek jele, ha a környék bénőtt vad olajfákkal,
S bé van terítve a mező erdei bogyócskákkal.
De az a főld kövér s vídám kellemes nyirokkal,
Mely termékeny sűrű fűvel és buján nőtt gazokkal,
Amilyet gyakorta látunk a horpadt hegyaljában,
Hová a patak a magas szírtokból lebuktában
Hordja a boldog iszapot, és amely délre vagyon,
S a horgas ekéktől gyűlölt perje felnőtte nagyon:
E' fog néked állandó és bő bort termő vesszőket
Nevelni, itten szedheted gazdagon a szőllőket
S azt a nedvet, melyet szoktunk az istenek számára
Arany csészékből apránkint kitőltni az óltárra,
Midőn a pofók Tyrrhenus fú elefánt sípokat,
S feladjuk terjedt tálakban a füstőlgő tagokat.
Ha pedig nagyobb kedved van csordákat legeltetni,
Borjúkat vagy a juhoknak fajzásit tenyészteni,
Vagy pedig a mívelt főldet elemésztő kecskéket,
Erdőt keress és a kövér tarenti végvidéket.
Vagy amilyen mezőt szegény Mantuától elvettek,
Melynek pázsitos vizénél hószín hattyúk ferdettek.
Mindég talál ott a marha tiszta csergetegeket,
Legelőből sem lát szűköt, mert amennyi fűveket
Egy hosszú napon a pásztor leétet csordájával,
Egy kurta éj visszaadja mindazt hűs harmatjával,
Legjobb búzának a barnás s porhanyó mezőt mérni,
Különben is a szántással ezt kívánjuk elérni.
Jó főld, mely a szántóvasnak metszésénél sikeres,
Sehonnan sem cepel haza több terhet a szekeres.
Jó főld az is, melyről a vén erdőt elpusztította
S a régtől fogva henyélő berkeket kiirtotta
És a madaraknak régi hajlékait morogva
Feldúlta a szántóvető mind gyökerestől fogva.
Azok elhagyván fészkeket, magossan elrepűltek,
A bémetszett vastól pedig a mezők kiderűltek.
Mivel sivatag porondja a dombok görbéjének
Alig hoz törpe kázsiát és rozmarint a méhnek,
Így az éles porkő s kréta. Amint tartják némelyek,
Nincs ezeknél a kígyóknak jobb ételek s lakhelyek.
Amely vígály ködöt lehell és lenge füstöt fakaszt,
Béissza a nedvességet s könnyen elbocsájtja azt.
Amely tulajdon gyepével magát zőldbe borítja
És a vasat csípős sóval össze nem rozsdásítja:
Az a főld fogja gyönyörű szőllőivel beszőni
Szilfáidat, abba fognak az olajfák jól nőni.
Munkád után észrevészed, hogy az legjobb marhának,
Hogy könnyen enged az eke hórihorgas vasának.
Ilyen a gazdag Capua és a Vesuv környéki
S az Acerrát elpusztító Claniusnak melléki.
Most már a főldesmerésre mondok egynehány jelet.
Ha vizsgálod, melyik ritka vagy tán sűrű szerfelett:
(Mert egybe a búzák jobban, másba a szőllők esnek,
A legritkább kell Bacchusnak, a legsűrűbb Ceresnek)
Előbb válassz ki szemeddel egy jó helyet és végre
Ásassál a kemény főldbe egy kútat jó mélységre.
Azután a kihányt főldet ismét visszahányassad
És azt lábbal bétapodván, gödrét színig nyomassad.
Ha mind belé nem megy a főld, ritkának itélhetni,
Jó lesz ott marhát tartani s áldott szőllőt űltetni.
Ha pedig régi gödrébe a főld bé nem férhete,
És maradt kinn a hányásból, sűrű a természete.
Tömött göröngyöket várj ott és vaskos barázdákat,
És a főldnek szántására fogd az izmos marhákat.
A sós föld pedig és amely keserűnek mondatik,
A gabonatermesztésre nyomorúltnak tartatik.
Már annak helyre nem hozza semmi szántás a baját,
Elveszti az almák nevét és Bacchusnak a faját.
Ezt így lehet megesmérni: vedd le sűrű vesszőből
Font kasod és sajtó-szűrőd a füstös háztetőből,
Tapodd színig azt az ilyen hitván mező főldével,
Feleresztvén a legtisztább forrás édes vizével.
A nyomás közbe minden víz ki fog versenyt buzogni,
Nagy cseppek fognak a suhanc fonásin szivárogni.
Nyilván próbát ád az íze, és aki megkóstolja:
Őszvehúzott száját majd a keserű elvásolja.
Mely'k kövér főld, így tudhasd meg: bár hánd a két markodra,
El nem porlik, sőt rámállik szurokként az újjodra.
A nedves főld nagy gazt nevel: s bár oly kövér ne volna
És fűvente a búzára oly bő nedvet ne tolna.
Melyik nehéz vagy könnyű főld, a terhe megmutatja,
A feketét s akármi színt a szem is megláthatja.
Az átkozott hideg jele nem oly észrevehető,
Ott holmi szurkos fa, tiszta, fekete borostyán nő.
Ezeket így tudva tartván, előbb kifőzve legyen,
Egész főldet és gödröket vájass a magos hegyen.
Göröngyeit az északi szélnek hanyatt fektessed,
A vídám szőllő-vesszőket beléje úgy űltessed.
Legjobb hát a porhanyó főld, ezt a szelek és derek
Csinálják s a feldúlt főldet ásó izmos emberek.
De ha vigyázó a gazda, választ két egyforma helyt,
Az egyikbe csemetékkel nevendék űltetést ejt,
A másikba, ha megnőnek, sorjába elplántálja,
Hogy az űltetvény mostoha anyját is így kiállja.
Sőt sokan az ég tájékát megrójják a héjjban is,
Hogy kiki amerre állott, arra álljon mostan is;
Amint vagy a dél pirítá, vagy észak felé hajolt,
Ennyit tesz, amire kiki ifjantan rászokott volt.
Dombos helyekn lesz-e jobb szőllőt rakni, vagy téren,
Azt vizsgáld meg legelébb is: és ha már a kövéren
Mérted ki a barázdákat, sűrűn álljon a vessző,
Itt sűrűn is terem Bacchus s alábbvaló nem lesz ő.
Ha domború tájékokat és a hátas lejtőket
Választottad, vigály sorral rakasd ott a vesszőket.
De itt is az útak, mint a milling, öszveilljenek,
És a metszett barázdákon a fák sorban légyenek,
Mint midőn a roppant hadba kiszállott nagy táborral
A fegyveres nép s egyenes csoportokba állt sorral.
Síkra állott a legénység, fegyverét felemelé,
Melynek csillámjától habzik a mező mindenfelé.
Még ugyan rettentő csaták nem látszattak a népben,
De a kétes fegyverek közt Márs tébolyog középben.
Minden útnak kimérése egyenlő számmal essen,
Necsak hogy holmi ácsorgó elmét gyönyörködtessen,
Hanem azért is, mert másképp a főldtől nem vehetnek
Illendő erőt s az ágak jól el nem terjedhetnek.
Talán kérded: milyen légyen a gödrök nagysága is?
Én bízvást el merném rakni kicsiny barázdába is,
Ami a szőllőt illeti, de már az élőfáknak
Mélyebb s éppen nyakig érő vermek kívántatnának.
Főképpen az esculusnak, melyek ága az égbe
Amint tolúl, úgy siet le gyökere a mélységbe.
Így tehát azt sem a télnek fagya meg nem ronthatja,
Sem a forgószél, sem zápor tőből ki nem forgatja.
Ingadozás nélkűl megáll, erőt vesz az időkön,
Sok emberkort végigélvén, truccol az esztendőkön.
És akkor vaska gallyait szerteszét kiterjeszti,
S középen állván, temérdek árnyékát elterjeszti.
Se szőllődnek a fekvését ne ejtsd napnyugot felé,
Se abba mogyorófákat ne hagyj űltetni belé.
Se homlítni valót ne szedj a felső venyigéről,
Se csemetét ne űltessél a fának ághegyéről.
Olyan kedves nékik a főld. Se kozlobár bicskával
Ne mesd le, se bé ne űltesd hegyed vad olajfával,
Mert a tüzet a gondatlan paraszt sokszor elejti,
Mely a kövér kéreg alatt magát előbb elrejti,
Majd megragad a tuskóban és az ágaknál fogva
Magossan reppen az égre nagy recsegve-ropogva.
A levélről az ágakra több-több erővel gerjed,
Míg végre diadalmasan a legtetőre terjed.
Minden berket lángba borít és szurkos köddel végre
Barna felhőgombolyagot hömpörget fel az égre,
Kivált berkedre északról ha több fergeteg tódúl,
S a szelek szárnyán a tűzvész kacskaringózva lódúl.
Ha e' történt, sem a tőkék többé ki nem hajtanak,
Sem a vesszők, bár elmetszed, ágot nem bocsátanak.
Többé akkor ki nem virít a főld hasonló fával,
Csak a csip-csup vad olajfa marad fanyar ágával.
Te ne hallgass semmi okos tanácsára oly nagyon,
Hogy északi szél fúttakor áss gödröket a fagyon.
Akkor bézárja a mezőt a deres tél, s nem hagyja,
Hogy a gémberedett gyökér a főldet megragadja.
Legjobb akkor rakni szőllőt, ha piros tavaszra már
Eljött a nyalánk kígyókat faldosó, fejér madár.
Vagy hideg ősz kezdetével, midőn a nyár elhaladt,
És paripáin a gyors nap a télpontig nem szaladt.
A tavasz hát legjobb dísze az ágaknak s a fának,
Tavasszal vár a dagadt főld nemző magot magának.
Ekkor mindenható atyánk az Éther jó kedvébe
Termékeny záporral száll le víg mátkája ölébe,
És nagy teste közösűlvén ennek a nagy testével,
Minden termést és magzatot táplál friss erejével.
Akkor az útszéli bokrok madárszókkal zendűlnek,
A csordák szokott naponként a Vénusra bőszűlnek.
Szűlhetnék az áldott mező, gyenge nedvvel van tele,
Felbizgatja pezsgő méhét Zefir olvasztó szele.
S az ifjú napra a fűvek biztosan kacsingatnak,
S a kászolódó alszéltől a szőllők nem tarthatnak.
A tátos felszéltől kotrott záportól sem ijjednek,
Hanem gyöngyökkel bimbóznak s leveli kikeshednek.
Gondolnám, hogy a felserdűlt világ szopós korába
Nem folydogáltak a napok már rendbe és formába.
Tavasz volt akkor, és a nagy világ tavaszlott maga,
S deret horkantó szusszával Eurus ki nem ballaga.
Mihelyt a legelső napfényt a barmok szippantották,
S a vasra ütött legények fejeket feltartották
A kopogó parlag közzűl, és megszállották magok
A vadállatok az erdőt, a mennyet a csillagok.
Nem is lett volna embere íly tetemes szakmánynak
Másként a totyakos világ, ha a hév ragyogványnak
És a kemény télnek néha nem volna pihenése,
S pártját nem fogná a főldnek az ég megenyhűlése.
Végre akármely csemetét űltetsz örökségedbe,
Zsíros ganéjjal hintsd meg azt és a főldbe jól tedd be.
Vagy szűrőkövet áss mellé avagy szennyes csigákat,
Hogy leeresszék a vizet és lengeteg párákat.
Kedvek tosszan a kis fáknak: sokan találkoztanak,
Akik reá nehéz követ s nagy téglákat hordtanak,
Hogy a' légyen tartalékuk, ha sok záporok járnak,
S a tikkadt mezőt hasgatja hév kutyája a nyárnak.
Az űltetett csemetéknek tövét jól meghordatni
Gyakran szükség lesz új főlddel, s kapával megásatni.
Vagy bevágott szántóvassal forgatni a rögöket,
A szőllőbe hajkorászni a küszködő ökröket.
Meg kell szerezni számára hántott rúdból kopjákat,
Sima gyéként, kőris-karót és kétágú villákat,
Melyek által a szelekkel még jobban truccolhasson
És a szilfák ága hegyén a lugasra kúszhasson.
Hanem illendő kedvezni a gyengéded szőllőnek,
Midőn fiatal korába új venyigéi nőnek.
És a vessző az ég felé nyomúl virgonc erőbe
S nékitágított gyeplűvel vágtat a levegőbe.
Még most nem kell metszőkéssel sértegetni ágait,
Hanem csak kézzel csipkedni imitt-amott kaccsait,
Midőn osztán a szilfákra mászván izmos jövéssel
Felnőttek, tépd le lomjait, mesd meg vesszeit késsel.
Addig félnek a fegyvertől, de most már keményebben
Bánhatsz velek és pongyola ágát nevelhedd szebben.
Sövényt is szükséges fonni s a marhát eltiltani,
Kivált míg gyenge és a bajt ki nem tudja állani,
Amelynek egyébaránt is sok ellenségi vagynak,
Ki van téve a hév napnak s a sanyargató fagynak.
Sőt az erdei bivalyok és kecskék belécsapnak,
Rajta a juhok s kiváncsi tinók is nagyon kapnak.
Sőt nem árt annyit a dérnek zúzmarás keménysége,
Sem a tüzes kősziklákat sütő nyárnak hésége,
Amennyi kárt a nyáj tészen s kemény fogának mérge,
Fekélyt kapván a harapás helyén a tőke kérge.
Bacchus oltárin a kecskét e vétkeért áldozzák
És a régi játékokat a nézőszínre hozzák.
Ezért tették fel jutalmúl a játszóknak mustráján
A nagy Athené lakosi a faluk s útak táján,
Mikor poharat forgatván a lágy hantú mezőkön
Vígan ugráltak olajjal megkent kecske-tömlőkön.
Eképpen ama népek is, kik a feldúlt Trójának
Omlásiból Ausonia határin megszállának,
Enyelgenek bárdolatlan versekkel s hahotával
És odvas kéregbe vájott ijesztő álorcával.
És tégedet víg dalokkal, ó Bacche, kurjongatnak
S néked a magas fenyőre apró babot aggatnak,
Melyért kicsíráznak minden szőllők bő termésekkel,
Megtelnek a horpadt vőlgyek potrohos gerezdekkel.
Béterűl gazdag szűrettel a hegyek bóltozatja,
Valamerre a kis isten tisztes fejét ingatja.
Azért hazai versekkel Bacchust híven tiszteljük
És néki szent pogácsánkat s tálunkat felemeljük
És a szarván vitt szent bakot oltáránál leütjük
S mogyorófa-nyárson kövér belsőrészét megsütjük.
De van még egy másik szorgos munka is a szőllőben,
Melybe semmi sok sem elég, mert minden esztendőben
Háromszor, négyszer kapálni szükség s a porondokat
Kapafogakkal mindég törni s irtani a lombokat.
Visszakerűl új forgással a főldmíves munkája,
És szokott nyomán előjön az esztendők pályája.
Mert mikor már késő zőldjét a szőllő elhullatta,
S az erdők díszét a fagyos felszél lefosztogatta:
Már akkor a serény gazda a jövő esztendőről
Gondolkozik és lehányja a megtarólt szőllőről
Saturnus görbe késével a koszlobár vesszőket
S a metszés közben csínosabb sorra szoktatja őket.
Első légy a kapálásban, első égetésébe
A venyigéknek, első légy a karók szedésébe.
Legutól szűrj. Két ízbe árt az árnyék a szőllőnek,
És a tömött burjánok is benne két ízbe nőnek.
E' mindenik terhes munka. Becsűld a nagy mezőket
S kicsit mívelj. Ezenkívűl az iglice-vesszőket
Az erdőben s a víz partján vágni kell a nádakat
És gonddal kell gyarapítni a vadon fűz-szálakat.
Bár a szőllő meg van kötve, a metszőkés nem kell már,
Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár:
Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket
És félteni Jupitertől a már megért fürtöket.
Ellenben az olajfáknak nem kell semmi mívelés,
Nem kell a görbe késeknek a metszés s a tördelés,
Nem kívánják a karmoló gereblyéket, ha végre
Megragadtak már a főldbe s ha rászoktak az égre.
Maga a főld bő nedvet ád a plántált olajfának,
Ha fokával megturkálják a béhorpadt kapának,
És a szántás után bőven gyümőlcsözik. Termessz hát
Kövér és a békességtől kedvelt szelíd olajfát.
Az almafák is, ha egyszer erős tőre akadtak
És ha a nékik szükséges erőre találhattak,
Magoktól is nagy sebessen az ég felé felnyúlnak
És így a mi dajkálkodó erőnkre nem szorúlnak.
Azonban sűrűn tenyésznek az erdők gyümőlcsei
S vérszín bogyókkal pírúlnak a madarak fészkei.
Kaszálhatni a zanótot, bércen fáklyát hasítnak,
Melyek éjszakára tüzet adnak és világítnak;
S mégsem űlteti az ember és rajtok munkát nem űz?
Mért említsek nagyobbakat, ím, a rekettye s a fűz
Vagy a vetésnek fövényt ád, vagy a méhnek virágot,
Hűs árnyékot a pásztornak, a marhának zőld ágot.
Szép is látni a puszpánggal habzó Citor tetejét
S a szurokkal bővölködő Naritia erdejét.
Szép látni az oly vidéket, hol sem a gereblyének,
Sem az emberi kezeknek munkái nem levének.
Maga a Kaukázus bércén álló kopár rengeteg,
Melyen úntalan tör, sodor keletről a fergeteg,
Külömb-külömb termést nevel, ád hasznos gerendákat,
Hajóknak fenyőt s házaknak cédrus- és ciprusfákat.
Ezekből gyárt a főldmíves a szekérnek kereket,
Ezekből faragnak küllőt s horpadt hajófeneket.
A szilfa szép ágas-bogas, s a fűzfa hány vitlákat,
A mirtusból csinálhatni legerősebb kopjákat.
A kemény hadi szerszámot a somfából készítik,
A tiszafát ituréi kézíjjaknak görbítik.
A megesztergályozható puszpáng és sík hársfába
Éles vassal sok szép metszést tehetsz külömb formába.
Úszkál a könnyű égerfa a vizeknek hátain,
Lebocsátkozván a Pádus hempelygő hullámjain.
A porlós cserfa odvába és elvásott kérgébe
Belérajzanak a méhek gyakorta a cserébe.
Hát Bacchus milyen hasonló hasznú adományt talált?
Bacchus indított sok bűnre okot, ő szerze halált
A dühös Centaurusoknak, Rétusnak és Folusnak
S a Lapithákat kondérral fenyítő Hylaeusnak.
Óh, milyen nagy boldogságba tőltik áldott élteket
A szántóvetők, csak tudnák saját szerencséjeket.
Kik ámbár a viszálkodó fegyverrel nem küllődnek,
A jószívű főldnek könnyű termésiből élődnek,
Mert nálok a tág kapukra pócolt kastély garádja
A reggel köszöntők árját pitvarral nem okádja.
Nem vágynak a cifra bólttal kihányt ajtófelekre,
Sem arannyal szőtt ruhákra s korinthusi rezekre,
Se gyapjokat a Síria kenőcsébe nem mártják,
Sem a jó olajt idegen kásiába nem ártják,
Hanem csendesen nyúgodnak, élnek ártatlanságban,
Minden jóval bővöldöknek, hevernek a jószágban.
Van itt barlang, van élő víz, hűs tempéket láthatni,
Bőgnek a barmok, és a fák enyhébe szunnyadhatni.
Itt az erdő s a vadakkal megrakott szövevények,
Itt vannak a munkát győző, szűkön élő legények.
Itt Istent félik s atyjokat megbecsűlik. Itt jára
A világból kikőltöző igazság utóljára.
Én meg az édes múzsákhoz szítok mindennél jobban,
Kiket halálból szeretek s tömjénem nékik lobban.
Ők mutassák meg az égnek jártát s a csillagokat,
A napnak fogyatkozásit és a holdfertályokat.
Mi erőtől rendűl a főld, a tengerek dagadnak,
Feljűlhaladván gátjokat, és ismét lelohadnak,
Miért siet a téli nap a tengerbe vágtatni,
Vagy mi tudja a késő éjt oly soká tartóztatni.
Ha úgy meggyávúl minden vér szívem fagyos ölébe,
Hogy a természetnek bé nem vergődhetem ölébe:
Ám dicsőség nélkűl fogom kedvelni a réteket,
A folyókat s a vőlgyek közt lecsörgő kútfejeket.
Óh, hol vannak a szép mezők, a sperchiusi liget
És a lakoni szűzektől bébarangolt Táiget?
Óh, ki visz engem a Hémus híves vőlgye aljába?
Ki sátoroz bé a fáknak temérdek árnyékába?
Boldog, ki megesmerhette minden dolognak okát
És pillantás nélkűl nézi a félelem homlokát,
Ki a megkérlelhetetlen fátumot öszvezúzta
S a fösvény Acheron zörgő neszét megsarkantyúzta.
Boldog az is, ki esméri a mezők istenit,
Pánt és az öreg Silvánust és a nimfák szűzeit.
Nem ügyel az sem a népre, sem királyi bársonyra,
Sem az egymással civódó hűségtelen rokonra.
Bátor a pártos Dácusok és Dunán nyüzsögjenek,
Bátor Róma mit csináljon, s az országok vesszenek:
Ő sem az ügyefogyottat esdekelve nem szánja,
Sem a gazdag előmentét irígyképpen nem bánja.
Leszedi a fák és mezők önként nőtt gyümőlcseit,
Nem esmeri a balgatag törvényszékek pereit.
Mások a tengert lapáttal verdesik, fegyvert fognak,
A királyok tornáciban tolongnak, ácsorognak.
Ez a szegény városokat borítja füstbe, porba,
Csak, hogy drágakőből igyék s takaródzék bíborba.
Más eldugdossa aranyát és elásott kincsén űl,
Ez a szószóllók székébe fakép módjára elhűl,
Ez a játéknéző-helyben meghökkent száját tátja,
Köszöntvén a Tanács és nép kettős tapsa, vivátja.
Vígadnak, kik rokoniknak a vérében úszkálnak,
Számkimenvén, más ég alatt újabb hazát találnak.
A főldmíves pedig görbe ekéjével felvájja
Szántófőldjét, és innen van az esztendő munkája.
Ebből táplálja hazáját és apró unokáit,
Ebből érdemes tinóit s ökreinek csordáit.
Nem nyugszik, míg az esztendő vagy a fák gyümőlcsével,
Vagy a barmok fajzásival, vagy Ceres kévéjével
Meg nem tőlti nagy bővséggel, míg csak meg nem terheli
Terméssel a barázdákat, és minden csűr nincs teli.
Béjön a tél: faolajat tör csikorgó présébe,
Vígan makkolnak disznai, van vackor a cserébe.
Az ősz is sok gyümőlcsöt hoz, és a meleg napokon
Főződik a szelíd szüret az enyhős kőszirtokon.
Azalatt édes magzati ajjakáról csüggenek,
Szűzen él szemérmes háza, bő tejjel tőgyellenek
A marhái, és a vidám gyepen öszveütközött
Szarvakkal vínak a kövér gödölyék egymás között.
Maga innepnapokat tart, a fűvön féloldalt dűl,
Hol a kancsót színig tőltik társai a tűz körűl.
Bacchust hívja, kicseppentvén a bort az ő számára,
És a marhák őrzőinek célt függeszt a szilfára,
Amelyet sebes nyilakkal versenyt arányozzanak,
Vagy mezítelen izmokkal küszködéshez fogjanak.
Íly életet éltek hajdan a régi szabinusok,
Ilyet Remus és a bátyja s a vitéz etruskusok.
Így tette Róma a világ legékesebb csudáját,
Békerítvén egy kőfallal hét hegynek a pompáját.
Ilyen életet élt vala e főldön hajdanába
Maga az arany Saturnus, míg pálcáját markába
Nem vett Dicte királya; és míg az agyonütött
Tulkokból a kegyetlen nép vendégséget nem ütött.
Még akkor senki fülébe trombiták nem harsogtak,
Még a vaskos üllőkön vert fegyverek nem kopogtak.
De mi messze tartó mezőn nyargaltuk meg pályánkat,
Illő már kizabolázni tajtékzó paripánkat.
III. KÖNYV
Nagy Páles és amfrizusi híres pásztor, már ti is
Lésztek énekim, s Licéum erdei s forrási is.
Úgyis már egyéb tárgyú vers, mely az üres elméket
Múlathatná, közkézre kelt s betőlt minden környéket.
Ki nem tudja Euristheus kemény durvaságait?
Vagy az útálatos hírű Buzilis óltárait?
Ki nem szólt Hilás gyermekről, Latona Delusáról?
Hippodámról s lovász Pelops elefántcsont válláról?
Útat kell próbálnom, melyen magam is felkelhessek
A főldről s a világ nyelvén, mint győző, repkedhessek.
Ha élek, Aon hegyéről leszállván, én viszem be
A múzsákat legelőször édes lakta-főldembe.
Mantua! Edom pálmáit én hozok legelsőbe
Számodra márvány templomot építek zőld mezőbe,
A víz mellett, ahol a nagy Mincius lassan kereng,
És csavargó partja körűl a gyenge nádperém leng
Caesart fogom állítani a templom közepére,
Ő bírja az én templomon: az ő tiszteletére
Én mint győző s tűndökölvén tirusi új bíborba,
Száz négylovas kocsit hajtok a pataknál a porba.
Egész görögség Álfeust s Molork-berke vidékit
Elhagyván, számomra tészi pályafutó játékit.
És küszködik nyers kesztyűvel: én magam homlokomat
Olajággal koszorúzván, viszem ajándékomat.
Lésztek énekim, s Licéum erdei s forrási is.
Úgyis már egyéb tárgyú vers, mely az üres elméket
Múlathatná, közkézre kelt s betőlt minden környéket.
Ki nem tudja Euristheus kemény durvaságait?
Vagy az útálatos hírű Buzilis óltárait?
Ki nem szólt Hilás gyermekről, Latona Delusáról?
Hippodámról s lovász Pelops elefántcsont válláról?
Útat kell próbálnom, melyen magam is felkelhessek
A főldről s a világ nyelvén, mint győző, repkedhessek.
Ha élek, Aon hegyéről leszállván, én viszem be
A múzsákat legelőször édes lakta-főldembe.
Mantua! Edom pálmáit én hozok legelsőbe
Számodra márvány templomot építek zőld mezőbe,
A víz mellett, ahol a nagy Mincius lassan kereng,
És csavargó partja körűl a gyenge nádperém leng
Caesart fogom állítani a templom közepére,
Ő bírja az én templomon: az ő tiszteletére
Én mint győző s tűndökölvén tirusi új bíborba,
Száz négylovas kocsit hajtok a pataknál a porba.
Egész görögség Álfeust s Molork-berke vidékit
Elhagyván, számomra tészi pályafutó játékit.
És küszködik nyers kesztyűvel: én magam homlokomat
Olajággal koszorúzván, viszem ajándékomat.
