Csokonai Vitéz Mihály: LILLÁHOZ

Teljes szövegű keresés

LILLÁHOZ
 
A Kleist Rapszódiái közűl
 
Itt a tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tűkörében
Magát meglátja már az ég.
 
A megszelídűlt levegőben
Lanyházó essők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt csillámlanak.
 
Minden pásztort örömre hoznak
A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A halmokon bárányai.
 
A fű a rög alól kicsúszik,
Zőld koronát tol a fején;
Zefir, mint a habon, úgy úszik
A lágy vetések tetején.
 
Virágokból szövött ruháját
A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
A gyenge nád béprémezi.
 
Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.
 
Ama siónál lyánykájával
Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;
 
Lágy álom űlt szemek héjjára,
Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
Szunnyadt el ez a boldog pár.
 
*
 
Ah, ha ebben a köz örömben,
Mely már elterjedt szerteszét,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm legkisebb neszét!
 
Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszélessze
Holtig tartó keservemet.
 
Én csak a boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha a halál síromba zár.
 
Mert Lilla egy tavasz nyíltában
Éntőlem messze vettetett,
Akiért tudtam hajdanában
Becsűlni ezt az életet. -
 
Midőn akkorba mély sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széjjelfutott patakjait,
 
Óh fátum? hogy életem végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
A véremnek kiömleni,
 
Hogy a hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
És holtra sírjam magamat? -
 
Hitetlen sors! ki jobbadára
Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:
 
A szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.
 
Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
Hogy Lillámat bírhassam én.
 
*
 
Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.
 
A te bájoló kedvességed,
Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
A királyok szerelmire;
 
És sok száz úr, ki pántlikával
És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
Párnak választna tégedet.
 
De ezek, akiken a módi,
A rang és bíbor fénylenek,
Alacsony szívűek, s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.
 
Nékem nincs semmim, mely a szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.
 
Van egy szívem, mely szerelmével
Még sohasem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
Fel nem cserélne tégedet.
 
*
 
Ám igérd azt, óh fátum! nékem,
Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
Mind a két világ nyakán űl:
 
Az alávaló büszke lélek
Örűlhet, hogy íly sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
A szalmás kalyibák között.
 
A szerelem fényes várakká
Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
Édenné a kopárokat. -
 
Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,
Óh szép Lilla, szerencsém volt!
 
A szépek ingerlő formája,
Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
Az erántad gyúlt meleget:
 
Mihelyt elmémben megvizsgállak,
Az ő tüzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
A főld minden szépe közűl.
 
*
 
Óh, arany kor! melynek folytában
Az aranynak vak fényéről
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a főld színiről?
 
Most már bizonnyal nyugtatnának
Lillám ölelő karjai. -
Óh, bárcsak visszahívhatnának
A rimánkodók szavai!
 
Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. -
 
De nem hallgatsz szavamra éppen,
Óh fátum, már-már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
Játszik mindenha énvelem.
 
Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?
 
Itt a mellyem, jer fegyvereddel
Nyisd meg elroncsolt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd el;
A kín nem rémít engemet.
 
Amott, hol téged a döglesztő
Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
Temetők sötét gödribe,
 
Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jószerrel,
Ha végórám halasztgatod. -
 
S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
"Ah! én keserítettem meg!
Ő érettem szívből lángolván,
Szerelme kínja ölte meg!"

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages