Csokonai Vitéz Mihály: UTOLSÓ PANASZ
UTOLSÓ PANASZ
(Ariosto)
Óh, vídám környék, óh, magános vőlgyecske,
Óh, e csendességben elrejtett hegyecske,
Mely a sütő naptól béfedvén engemet,
Árnyékos hátaddal enyhíted tüzemet.
Óh, friss patak, amely kristály hömpölygéssel
Virágos partod közt folysz édes csörgéssel,
Óh, ha egy szép Driás lappang e fák között,
Óh, ha egy szép nimfa úsz e habok között,
Óh, ha egy faunus jön e boldog tőlgyesbe,
Vagy itten bámúlja szépségét a lesbe
Valamelyek kedves istenasszonyának,
Kit halandó szemek meg nem láthatnának;
Óh, meztelen kövek, óh, járatlan útak,
Óh, gyenge fűvecskék s kövér virágszálak,
Melyek a tavaszi lágy-meleg szelletek
S bőv harmatok által íly nagyra nőttetek;
Óh, ti magas nyárfák, jegenyék, gyertyányok,
Csemeték, tövisek, bokrok, borostyányok,
Vagy ha még valami más van itt, amelynél
Hajdani szerelmem emlékezete él:
Szólni, vagyis sírni kívánok véletek,
Hogy keservemnek is tanúi légyetek.
De míg elbeszélném szörnyű fájdalmamat,
Bár már esmérnetek lehetne szavamat,
Minthogy én szoktam volt tinéktek hajdani
Kedves örömimnek rendét elmondani,
S gyakorta hallgatván szómra e barlangok,
Visszafelelének belőlök a hangok.
Megmondom, ki vagyok, kételkedvén ebben,
Netán a szerelmes kínok felesebben
Ütvén rám, egészen úgy elemésztettek,
Hogy már a színemből rám sem esmérhettek.
Én vagyok az, aki Rózsimnak isteni
Nevét minden fába szoktam itt metszeni;
Én vagyok az, aki hánytatni csak gondolt
Boldogságom néktek annyira szoktam volt;
Én vagyok az, aki legszebb kedvesemről
S ah, semmit sem tudtam jövő esetemről!
Ha keserves kínom megfojtva viselem,
Úgy tetszik, hogy mindjárt megöl a gyötrelem,
Jegyzem azt a kevélyt háládatlan névvel,
Ha beszélek róla a világ nyelvével,
Hogy hát meg ne haljak, felnyitom szívemet
És elmondom, de csak néktek, keservemet;
Csak néktek, kik nékem egyéb dolgomban is
Hív titoktartóim valátok hajdan is.
Amit néktek mondok, másnak nem mondanám,
Hiszem, hogy búmat is megtartjátok talám.
Az, óh jaj, az, óh jaj, ki oly szívességgel
A több boldogokhoz az égbe ragadt fel,
Az, aki bőv reményt adott volt legelől,
Legtisztább hűsége s hív szerelme felől,
Ki oly kötéssel is kezdett volt bíztatni,
Hogy azt csak a halál fogná elszaggatni,
Nem szeret, nem becsűl már többé engemet,
Sőt már gyűlöli is talám személyemet,
S gondolom, haragszik és búsúl lelkébe,
Hogy engem valaha tartott szerelmébe.
Ha csak egy éjszaka nem volt is énvelem,
Mely hosszúnak tetszett az a késedelem,
S most, ah, szegény fejem, hónapok is múlnak,
Mégis várt örömim elő nem fordúlnak.
Nem is menti magát, hogy azért nem jött el,
Mert lehetetlen volt, hanem még így felel:
Hogy nem tetszik lenni többé szeretőnek.
Itten megáll, és én könyörgök egy kőnek,
Sőt egy vad áspisnak, mely fülét bézárja,
Hogy semmi édes szó azt által ne járja.
Míg nemcsak az édes ölelgetéseket,
Nemcsak az éjjeli együttfekvéseket,
Sőt a csókokat is, melyektől azelőtt
Haldokló lelkem is mindjárt életre jött:
Megvonja már tőlem, vagy ha ad is, azok
Csak sikeretlenek, kurták és szárazok.
Az ő szép szemei, óh legfőbb gyötrelem,
Mindég azt igyekszik elhitetni velem,
Hogy annál kevésbé várjam bírásokat,
Minél bájolóbban mutatják magokat,
Egy pillantásokkal megőldöklik szintén
Azt a reményt, melytől élek és halok én.
Nincs senki, ki téged jobban nem szeretne,
S temiattad, óh szép, engem meg ne vetne,
Azért nem vádollak káromra tégedet,
Nem akarom hírbe keverni nevedet.
Méltó haragját mind ellened forralja,
Mind kárhoztat téged, aki csak meghallja,
Hogy futó szerelmed, nem gondolván vele,
Ilyen kellemetes jármot eltördele;
Vagy öszve sem kellett volna forrasztani,
Vagy hóltig nem kellett volna elbontani.
Akármi esetbe, de ebbe főképpen,
S ha megvan, késő már gondolni másképpen.
Előbb kellett volna megbánnod, s nékem bár
Mindég, de kivált most legfájdalmasabb már.
Te pedig örökre háládatlan maradsz,
Mert jutalmat ílyen szívességnek nem adsz;
S ah, én nem érzenék oly nagy kínt szívembe,
Mint amilyet érzek, ha jutnak eszembe
Ama szép gyümőlcsök, amelyeket már ma
Nem enged magáról szednem a kevély fa.
Mely édes gyümőlcsök! Ah, ezzel ejtenek
Legmélyebb bánatba, hogy tudom, milyenek!
Ha soha nem érték volna ízlésemet,
Ah, most nem érzeném oly nagyon vesztemet.
Akkor kegyetlennek és háládatlannak
Mondhattalak volna, mind ennek, mind annak;
De háládatlannak, vadnak, kegyetlennek
Mondhatlak már mostan, s mi több, hitetlennek.
Utólsó panaszoom ellened e' lészen,
Melyet rebegő szám mások előtt tészen.
Oly hallgató leszek életem fogytáig,
Mint amely hív voltam hozzád ekkoráig.
Ti halmok, források, nimfák, és végtére
Valakikhez jajos panaszom elére,
Kérlek, minden szómat titokban tartsátok,
Úgy boldogúljatok. Az Isten hozzátok.
Óh, e csendességben elrejtett hegyecske,
Mely a sütő naptól béfedvén engemet,
Árnyékos hátaddal enyhíted tüzemet.
Óh, friss patak, amely kristály hömpölygéssel
Virágos partod közt folysz édes csörgéssel,
Óh, ha egy szép Driás lappang e fák között,
Óh, ha egy szép nimfa úsz e habok között,
Óh, ha egy faunus jön e boldog tőlgyesbe,
Vagy itten bámúlja szépségét a lesbe
Valamelyek kedves istenasszonyának,
Kit halandó szemek meg nem láthatnának;
Óh, meztelen kövek, óh, járatlan útak,
Óh, gyenge fűvecskék s kövér virágszálak,
Melyek a tavaszi lágy-meleg szelletek
S bőv harmatok által íly nagyra nőttetek;
Óh, ti magas nyárfák, jegenyék, gyertyányok,
Csemeték, tövisek, bokrok, borostyányok,
Vagy ha még valami más van itt, amelynél
Hajdani szerelmem emlékezete él:
Szólni, vagyis sírni kívánok véletek,
Hogy keservemnek is tanúi légyetek.
De míg elbeszélném szörnyű fájdalmamat,
Bár már esmérnetek lehetne szavamat,
Minthogy én szoktam volt tinéktek hajdani
Kedves örömimnek rendét elmondani,
S gyakorta hallgatván szómra e barlangok,
Visszafelelének belőlök a hangok.
Megmondom, ki vagyok, kételkedvén ebben,
Netán a szerelmes kínok felesebben
Ütvén rám, egészen úgy elemésztettek,
Hogy már a színemből rám sem esmérhettek.
Én vagyok az, aki Rózsimnak isteni
Nevét minden fába szoktam itt metszeni;
Én vagyok az, aki hánytatni csak gondolt
Boldogságom néktek annyira szoktam volt;
Én vagyok az, aki legszebb kedvesemről
S ah, semmit sem tudtam jövő esetemről!
Ha keserves kínom megfojtva viselem,
Úgy tetszik, hogy mindjárt megöl a gyötrelem,
Jegyzem azt a kevélyt háládatlan névvel,
Ha beszélek róla a világ nyelvével,
Hogy hát meg ne haljak, felnyitom szívemet
És elmondom, de csak néktek, keservemet;
Csak néktek, kik nékem egyéb dolgomban is
Hív titoktartóim valátok hajdan is.
Amit néktek mondok, másnak nem mondanám,
Hiszem, hogy búmat is megtartjátok talám.
Az, óh jaj, az, óh jaj, ki oly szívességgel
A több boldogokhoz az égbe ragadt fel,
Az, aki bőv reményt adott volt legelől,
Legtisztább hűsége s hív szerelme felől,
Ki oly kötéssel is kezdett volt bíztatni,
Hogy azt csak a halál fogná elszaggatni,
Nem szeret, nem becsűl már többé engemet,
Sőt már gyűlöli is talám személyemet,
S gondolom, haragszik és búsúl lelkébe,
Hogy engem valaha tartott szerelmébe.
Ha csak egy éjszaka nem volt is énvelem,
Mely hosszúnak tetszett az a késedelem,
S most, ah, szegény fejem, hónapok is múlnak,
Mégis várt örömim elő nem fordúlnak.
Nem is menti magát, hogy azért nem jött el,
Mert lehetetlen volt, hanem még így felel:
Hogy nem tetszik lenni többé szeretőnek.
Itten megáll, és én könyörgök egy kőnek,
Sőt egy vad áspisnak, mely fülét bézárja,
Hogy semmi édes szó azt által ne járja.
Míg nemcsak az édes ölelgetéseket,
Nemcsak az éjjeli együttfekvéseket,
Sőt a csókokat is, melyektől azelőtt
Haldokló lelkem is mindjárt életre jött:
Megvonja már tőlem, vagy ha ad is, azok
Csak sikeretlenek, kurták és szárazok.
Az ő szép szemei, óh legfőbb gyötrelem,
Mindég azt igyekszik elhitetni velem,
Hogy annál kevésbé várjam bírásokat,
Minél bájolóbban mutatják magokat,
Egy pillantásokkal megőldöklik szintén
Azt a reményt, melytől élek és halok én.
Nincs senki, ki téged jobban nem szeretne,
S temiattad, óh szép, engem meg ne vetne,
Azért nem vádollak káromra tégedet,
Nem akarom hírbe keverni nevedet.
Méltó haragját mind ellened forralja,
Mind kárhoztat téged, aki csak meghallja,
Hogy futó szerelmed, nem gondolván vele,
Ilyen kellemetes jármot eltördele;
Vagy öszve sem kellett volna forrasztani,
Vagy hóltig nem kellett volna elbontani.
Akármi esetbe, de ebbe főképpen,
S ha megvan, késő már gondolni másképpen.
Előbb kellett volna megbánnod, s nékem bár
Mindég, de kivált most legfájdalmasabb már.
Te pedig örökre háládatlan maradsz,
Mert jutalmat ílyen szívességnek nem adsz;
S ah, én nem érzenék oly nagy kínt szívembe,
Mint amilyet érzek, ha jutnak eszembe
Ama szép gyümőlcsök, amelyeket már ma
Nem enged magáról szednem a kevély fa.
Mely édes gyümőlcsök! Ah, ezzel ejtenek
Legmélyebb bánatba, hogy tudom, milyenek!
Ha soha nem érték volna ízlésemet,
Ah, most nem érzeném oly nagyon vesztemet.
Akkor kegyetlennek és háládatlannak
Mondhattalak volna, mind ennek, mind annak;
De háládatlannak, vadnak, kegyetlennek
Mondhatlak már mostan, s mi több, hitetlennek.
Utólsó panaszoom ellened e' lészen,
Melyet rebegő szám mások előtt tészen.
Oly hallgató leszek életem fogytáig,
Mint amely hív voltam hozzád ekkoráig.
Ti halmok, források, nimfák, és végtére
Valakikhez jajos panaszom elére,
Kérlek, minden szómat titokban tartsátok,
Úgy boldogúljatok. Az Isten hozzátok.
