Dsida Jenő: Csokonai sírjánál
Csokonai sírjánál
"A Reményhez" című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
Szólítnak a lelked
szólítnak, keresnek,
ődöngvén a keshedt
Vén fejfák közt vánszorogva,
vágyunk állni szívszorongva
állni hajtott fővel
írott néma kővel
| szólj, Csokonai |
| bús rokonai, |
| hívnak epedőn, |
| ódon temetőn. |
| Erdélyből jövén, |
| sírhalmod tövén, |
| mozdulatlanul, |
| szólni szótlanul. |
Megmozdul a szellő,
melléből lehellő, -
zizegnek a lombok
hajladozva bólog,
Bú a szívben, könny a szemben.
Itt született Debrecenben
Hatvan utca-végen
teste régesrégen
| porladt rokonok |
| zizeg a homok, |
| és amerre látsz, |
| reszket az akác. |
| Hirdeti a kő: |
| s itt pihent meg ő, |
| fekhelye vagyon, |
| homok, dudva, gyom. |
Minden ismerősid
rád dőltek az ősi
zargatták a költőt
átkokat üvöltött
Te meg mentél, vándoroltál,
s veled ment az ősi oltár
Bakony-erdőn ágyat
s békötözte lágyan
| rád támadtanak, |
| kollégyom-falak, |
| morc professzorok, |
| mindenegy torok. |
| száműzött szegény |
| veled ment a fény. |
| múzsakéz vetett |
| sebhedt szívedet. |
Ám a tiszta hűség
mint a keserűség
Mint eb, kit a gyatra
fordul alkonyatra,
Te is mentél széllel szembe,
visszatértél Debrecenbe
itt hulltál romokba,
s rejtéd hűs homokba
| tovább megmarad |
| s a kemény harag. - |
| gazda elzavart, |
| megtért, hazatart, |
| árnyad egyre nőtt, |
| a halál előtt, |
| mikor este lett |
| lázas testedet. |
Merre leng a lelked?
Szólítnak a lelked
űzöttek, bolyongók,
kikre ordas gondok
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
akit senki sem vígasztalt,
Etess meg ebéddel,
itass meg igéddel,
| - szólj, Csokonai! |
| dúlt rokonai, |
| megvert magyarok, |
| szája agyarog, |
| ülik körbe, lásd: |
| adj vígasztalást! |
| adj hit-falatot, |
| bölcs magyar halott! |
Meglendül a szellő,
sírokból lehellő
leng, suhogva hajlik,
tengerként morajlik,
Halk sírással felidézett
Mily káprázat! Mily igézet!
a sírok idővert
zúg a temetőkert,
| szólva száll a szél, |
| légáram beszél, |
| borzong, merre látsz, |
| zsong ezer akác. |
| hangok zengenek. |
| Végigrengenek |
| korhadt csonkjai, |
| szól Csokonai: |
"Halld beszédem imhol.
akkor is, ha gyilkos
és ha házad, ólad
s fut a föld alólad,
Nézd, Debrecen porhomokja
de akácok marka fogja,
ölelik, csittitják
karjukkal, szorítják
| Hazád az a föld |
| és ha már megölt |
| füstölgő romok |
| mint futóhomok. |
| futna szerteszét, |
| tartja a kezét, |
| izmos és kerek |
| szívós gyökerek. |
Halld: a tiszta hűség
mint a keserűség
Míg a földön csúszol
százszor elbucsúzol,
Lehet, földed úgy ereszt el,
de ha egyszer belefekszel,
mikor ágyat vet majd
szíjas gyökeret hajt
| tovább megmarad, |
| s a kemény harag. |
| s napnyugtáig érsz, |
| százszor visszatérsz. |
| mint gaz mostoha, |
| nem dob ki soha, |
| s végkép befogad, |
| csontod és fogad. |
Menj haza akácul
tested és aláhull,
holtak itt is, ott is,
millió halott és
Vezekel az ősi vétek
Holt karokkal öleljétek,
szőjétek keményen
s megkötött fövényen
| s ha nyugonni tér |
| légy te a gyökér, |
| több már el se fér, |
| milliárd gyökér. |
| ősi föld alatt. |
| míg el nem szalad, |
| újra át meg át |
| játszik unokád." |
Elhallgat a szózat.
egy fűszál se borzad.
Csak bent zsong a zsoltár:
illetnek, hogy szóltál,
Vándorbotunk, régi jussunk,
Induljunk, hogy hazajussunk!
Béborult a hűs ég,
Hazahív a hűség
| Egy bozontos ág, |
| Méla némaság. |
| Hálánk csókjai |
| jó Csokonai! |
| vígy a homokon |
| Ég veled, rokon! |
| hűs esője sír. |
| s otthonunk a sír. |
