Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról
Dal az elmaradt vallomásról
Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.
Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.
S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.
S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,
csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.
...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,
minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,
házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.
Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.
Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...
