Dsida Jenő: Harminc év közelében
Harminc év közelében
Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim,
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
| kedvvel méregetek, mikor |
szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
| s mondom: újra betelt, ez is. |
Gyülnek könyveim és ellepik otthonom,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
| postám új levelet hozott, |
tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
| vett a régi helyett nekem. |
Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
| képek, rajzok a négy falon, |
száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
| mint parányi, meszelt-fehér |
mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
| mily közel van a férfikor, - |
három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
| mely máris lefelé zuhan. |
...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
| borzas rengetegét kötik |
karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
| húz a sok kicsi megszokás, |
-sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
| tépi s úgy kiabál: ne hagyj! |
Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
| jobbzsebemben az óra és |
- úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
| végzet ráteszi karmait. |
Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
| s rábizom magamat lehúnyt |
szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
| végromlásba, halálba visz. |
... Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
| s meglengetni szabad karom? |
gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
| ittasulva tapodni majd? |
Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
| szívvel, mint a sudár vadak, |
kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
| szőke, rámkacagó szemét |
s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
| mint sebesáramú folyam |
s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
| boldog Istene! Ifjuság! |
