Dsida Jenő: ŐSZINTÉN MEGDICSÉRJÜK AZ EGÉSZ VILÁGOT
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor. |
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk, |
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak, |
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak. |
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és |
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis |
sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja. |
kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín, |
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal, |
nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen |
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának |
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét |
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja. |
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi! |
Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték |
illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves |
szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge |
szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme |
ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos |
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva, |
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek, |
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban. |
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi! |
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket |
végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett |
búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma |
test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni |
s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva. |
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló |
ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe, |
drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok, |
ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek, |
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma: |
hódolok ennivalók és innivalók zamatának, |
legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő |
rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket |
s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra. |
Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását, |
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását, |
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását, |
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását, |
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és |
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja |
surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs |
hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes |
dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta! |
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt, |
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak |
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön. |
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, |
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, |
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, |
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet, |
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár, |
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj |
megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer |
szép, ha emellett még fiatal költő is az ember, |
hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó, |
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik, |
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a |
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség, |
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan, |
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol |
s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk, |
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána, |
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra |
tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe |
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép, |
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers. |
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről, |
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő |
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat? |
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében, |
boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából, |
sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta |
látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot |
megformálta. A nap fele forgó sárga virágok |
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk, |
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján |
tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong |
s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk, |
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák |
illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán |
csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis. |
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében. |
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér? |
Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók, |
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban? |
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe, |
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet, |
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban, |
gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa, |
nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre, |
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük, |
lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni, |
éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk, |
összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk. |
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember |
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos |
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk |
biztosan érő, emberi, boldogitó igazában... |
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak |
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel, |
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra |
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak |
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró |
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták |
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták |
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor. |
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt, |
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből, |
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes, |
jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége. |
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén |
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel. |
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája |
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket, |
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal: |
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és |
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon, |
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll, |
örvendezve az emberek és a kutyák örömének. |
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit |
csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké: |