Dsida Jenő: HARMADIK FEJEZET, melyben a költő elbúsul az ő roppant szegénységén
földgolyónkon, ahol annyi haszontalan
senki dúslakodik hírben, aranyban és
hízik, mint a falánk kukac.
mint öreg tanító sok zivatart megért
frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack
magvát zörgeti pénz helyett.
szájam még soha, mint járok az ég alatt,
mint siettem a dús könyvkirakat tömött
színes polca előtt, nehogy
pompás kertek előtt, nagy paloták során
könnyelmű dalokat mint fütyürésztem és
mint húnytam le irígy szemem,
mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,
bárkás tengereket, gleccserek ormait
s pálmák végtelen erdejét
kedves nászutazó-pár levelét, mivel
onnan jött a kobalt tengeren álmodó
szirtes, isteni Capriról.
káromlás sohasem tört ki fogam közűl,
bárha ostoba és ronda hatalmasok
fitymálták le személyemet.
természet tavaszán ittam a föld szagát
és kutyámmal a zöld rengetegek vadon
mélyén űztem a perceket,
kábitó italát asszonyi szájakon,
voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek
s háltam ott, ahol ért az éj.
itt látván Violát sírni e bús kereszt
alján gyötrelem és annyi panasz között:
túlcsordult az ürömpohár!
sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár
öblét sem tehetem teste alá, hanem
sajgó sarka tovább törik
annak könnyeit és kínjait, ő, kit oly
lángoló szerelem fűz velem össze - ezt
elviselni türelmesen
koldus testemet és sírva csapom fejem
e korhadt feszület léceihez: Felelj
szómra, én Uram, Istenem:
Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,
mint úton heverő gyönge, beteg bogár,
melyre bárki reátapos?...