Dsida Jenő: Circumdederunt me...
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanul.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?
Hol van a végtelen-nagy sima tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?
Holt férget hiába csókol március,
engem is hiába glóriáz a nap
s ma már ajkam is hiába csókolják.
lángjai lobognak láthatatlanul.
És fel-felsírnak a kemény kövek
imbolygó, nesztelen lábam alatt.