Dsida Jenő: A láthatatlan ember
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.
Kinyújtott, merev jobbkezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.