Dsida Jenő: A szomorú hold
mint pompás nő, ki vánkosára hull,
s míg el nem alszik, átsuhan kezével
a keble halmán halkan, hanyagul.
pihézve ringó selyem-görgeteg,
a kék azúr ölében felvirágzó
fehér csodákra bámul réveteg.
könnyet percent a földre lopva, bújva,
van egy költő, ki álmatlan maradt,
opál-szilánkot tenyerébe issza,
s szívébe rejti, hogy ne lássa nap.