Dsida Jenő: Fecskék könyve
1922-ben
két fecske fészkelt.
Éjjel. Egyedül.
Rácsok álltak őrt a halott felett.
Színtelenül szétfolyó napok örök magánya!
Mindig
jön új nap,
mint a tegnapi jött,
mint a holnapi jön,
mindig.
Az idő szürke köd. Beleszívódik végtelen
vágyakozásod minden pórusába.
A rozsdás vasrudak, melyek cellád nyílásán magasra törnek,
felnyársalták a kéklő égdarabkát,
mind közeledtek hozzád,
mind
közeledtek,
mind
közeledtek...
Te védekeztél,
de erősebbek voltak nálad a vasdorongok.
Most megnőnek szemedben,
s bárhova nézel,
mindenütt,
mindenütt rácsrudakat látsz.
A kisfiú is, ki játszik a messzi, csillagfüves mezőn,
szemed rácsrúdjai közé szorult.
Szelíden hajló nyak íve |
virágzik valahol. |
Finom kéz vár rád valahol, |
mely csupa édes melegség. |
olyan hideg, olyan hideg.
A sötét betük: sötét hegyek, melyek vándorolni
kezdtek szívem erein át,
a zizegő lapok: hómezők a parttalan ájulat Északi-sarkán.
A világ megalvad.
Szép lenne most elaludni,
kristállyá lenni a hallgatás időtlen jégtengerén.
Bajtársam, Halál,
Halál, Halál...
cirici,
urrr.
ily földi örömtől, földi panasztól ittas melódiát hall...
Álmodj, én lelkem, álmodj.
Tanuld álmodni az örökkévalóság álmait.
Cirici, cirici, cirici,
cirici,
urrr.
Később gyere, sokára, máskor!
a félig nyitott rácsablak keretén,
mely cellámba hajlik mereven és keményen,
ül
egy fecskepár,
ül,
himbálózik, ringatózik,
csupa tánc, tánc, tánc.
Nap, nap, olvaszd meg őket, olvaszd meg őket!
Tropikus mezők, színmámorban kibomló orchideák!
Regina Noctis!
az én fecskepárom.
Megérkezett!
Megérkezett!
táncra, sebes, leragadt szemeim,
táncra! táncra!
Csak a táncban hull le a lánc,
csak a táncban csörtettek a csillagokig,
csak a táncban nyugosztok az Isten karján.
Táncra! Táncra!
jöttetek, kicsi fecskék,
Afrika szentelt tájairól.
Mi hajt titeket zordon Germánia zordon áprilisába?
Nem zengtek-e nekem vidám gyerekek vidám üdvözletet?
Miért nem építettetek templomot Archipelagos
tisztes fürtjei között?
nem Hölderlin tavasza többé,
Németország tavasza, akár tele:
bús és fagyos és elhaló,
melengető
szeretet nélkül való.
akik sajogva is szeretik az embert,
soha ki nem alvó lángadozással,
akik mélyebben testvérisültek a csillagszikrákkal,
szelekkel, sziklákkal, mint bármilyen emberi fajta. |
Fogoly vagyok és akaratom nem az én akaratom.
Ha a szabadság énekét zengem, jelenti az őr:
a fogoly forradalmi dalt énekelt.
A paragrafusok nem tűrik ezt.
E ház vesszei: magánzárka, ágyelvonás, étmegvonás, | udvareltiltás, íráseltiltás, beszédtilalom, | énektilalom, olvasási tilalom, fénytilalom kényszerzubbony. |
A házat, melyet az emberek énnekem otthonul adtak, szuronyok őrzik s drótakadály övezi. Éjnapon át visszhangzik az udvar az őrség lépteitől. A vesszőhordozók pedig azt mondják: egy deszkaszilánk is veszélyes lehet.
a hívogató mélyedés körül.
Az egyik meglegyinti.
A hím.
Már megismerem
hosszabban nyilalló -
farkahegyéről,
csúcsos és pirosan
tarka begyéről.
tovaszáll.
Csivogva sikolt a nőstény
s veleszáll.
hova csalogatlak benneteket?
Ó, ki térne be önként
egy fogolyhoz
a rabkamrába?
Vissza - hat
Itt maradnak! Itt maradnak!
Házaid állatai, akárcsak embereid,
korcsok és vadócok, nyúzottak és nyomorékok.
Ó, mily szomorúk szemeik!
Ha megkoszorúzod őket, rekordokat koszorúzol.
s nem az életüket, nem az életüket!
Mikor növelik meg életüket?
Mikor?
nem megy lépre semmilyen édesgetésre, fenséges fenyegetésre,
szabad marad,
szabad!
szabad!
szabad!
rab, kit a rabok bebörtönöztek. |
cellámban aludt a fecskepár.
hagyj fel a gőggel!
Kőlapokat használtál, csinosan lenyesett figurákat,
pillért, oszlopot és ragyogó üvegek sokaságát
és vakolatként
olcsón megvehető
tömegek nyomorát,
Túlvilágnak
és Halálnak
szentelvén föl erőd remekét.
Nézd meg a fecskét:
lószőrből, szalmából, szürke szutyokból
nemes ívben, jámborul építi domború fészkét,
s a Földnek,
a Létnek
szenteli azt.
összerázkódom.
Ha fölfedezi a fészket,
irgalom nélkül a földre veri.
Megrohamoztak minden ereszt, kicsi zugot.
Ha az udvarra léptem,
csatatéren mentem át.
remegő déli napragyogásban.
De vajon,
mikor leszáll a nap,
mikor fekete tollú,
szárnyas éjviharok
süvöltenék át a világon,
ti, Istenanyánk, legdrágább gyermekei,
hol, hol alusztok?
Bizonyára
liliomkelyhek
nyílnak ki néktek.
Bizonyára
virágcsengők ringatnak el
gesztenyefák dómjában.
fehér pihék melegébe takarva
pihen
öt barnapettyes fecsketojás.
ők már
nem a csirázó Élet ünnepi templomai.
Az én anyám tenyerében
ráncok futottak.
Mindennapi szükség
árnyékolta be vérét,
mikor méhében hordozott.
Álmodón
növekedtem ölének
melengető homályán...
Tejem: búskomorság,
szívem verése: gyász.
búg az ember
a világ himnikus kórusában.
amint hadifoglyok bandukoltak
rombalőtt falvak gyászjajú völgyein át.
A bámész sokaság közepett
egy asszony
görnyedezett.
Görcsös két keze fölszakadt,
ívelve szállt a fekete égbolt éterébe.
Szállt, szállt!
Lebegett!
Tombolt!
És szeráfi ujjongás hangja sikoltott:
André!!!
tömlöcben megláncolt embereket
szenderegni...
álmodozni...
Ó, csillagfényes arcok!
Vasra vert emberek
álma!
Te boldog, diadalmas álom!!!
A fecske röpte - mint írjam le a leírhatatlant?
Volt egy isten,
haragja:
a fecske nyílsuhanása,
mosolya:
a fecske mélységesen bölcs játszadozása,
szerelme:
a fecske mámoros önátadása.
De én, a 44-es szám,
szívem minden elhaló akkordjával
a fecske szárnyalását dicsőítem.
Mindenkit meghívok!
Ki jő?
Egy púpos gyermek.
Egy bolond.
Mi énekelünk. Ámen.
Mi imádkozunk. Ámen.
melynek így hangzik kinyilatkozása:
A virág szentebb, mint az állat. Ámen.
A föld szentebb, mint a virág. Ámen.
De a legszentebb a kő. Szelah. Szelah. Szelah.
kecsesen tisztogatja
kéken villogó tollazatát.
Az asszony mindig elégedetlen,
zsémbel, zsörtöl, szid, veszekszik,
csörög a perpatvar.
A férjecske méltóságosan fejezi be
reggeli fésülködését,
a házsártos hangokra alig felel.
Elröppen a harmatos égbe.
De nemsokára
az ablakrácson ül újra,
s ujjongó hangversenyt csicsereg
a fészken ülő feleségnek:
cirici, cirici,
cirici,
urrr.
a halk szerelmi hívásra
megébred s moccan a hím.
a csillámló, hullámló néma mezők is.
Elvetemült idők sivító jazztáncai!
Életaggodalmatok
autókat indít, hogy fussatok önmagatoktól,
a villanyos mohóság
lampionjaival
vakítja el a lelket,
s a lélek azt hiszi:
elrejtezett.
Mind e zsivaj, nyüzsgés, rikoltozás, örömplakát és hejehuja
nem nyomja el
a három titokzatos
patkány
halk, rágcsáló neszét:
Üresség, Félelem, Elhagyatottság.
újarcú Fiatalság.
Tetted: nemzés.
Csönded: fogantatás.
Ünneped: szülés.
hős lobogók halálközeles csatáin,
menetelsz
az álmodó tavasz sarjadó mezőin,
ujjongsz
a megoldott test megkötött táncütemében,
sejtesz
a csillagos éjszaka bűvös némulatában.
újarcú Fiatalság!
Az udvaron állok.
A reggeli légben, gőggel feszítve roppant szárnyait,
vitorlázik a karvaly.
Hallom a játszó fecskék hasító sipítását.
Minden oldalról hívások felelnek.
Özönlenek a fecskecsapatok.
Ki adott jelt a támadásra?
Nyilalló dühvel zúdulnak a királyi madárra,
ki karmaiban verébfiókát fojtogat.
Ti bátor fecskék, én testvéreim!
Milyen egyenlőtlen küzdelem!
A megtámadott tunyán, alig gyorsult szárnyveréssel védekezik,
ügyet se vet a parányi üldözőkre.
Szegény veréb!
A fecskék újra meg újra támadják a rablót!
Szorítják tüzes szenvedéllyel.
Szárnycsapásai már dühösebbek s egyre bizonytalanabbak...
Legyőzték az erőset a gyengék!
A karvaly mérges kiáltással nyitja ki gyilkos karmait, enged a szövetkezett erőknek,
reszketve repes tova az elalélt veréb.
A fecskék boldog repüléssel ünneplik a közösség diadalát.
végre az emberek ellen'?
Egy ember, én
hívlak fel titeket!
Ti csalogányok, kiket izzó tűkkel vakított meg az ember,
ti ürük, kiket hajókazamatákban fojtott meg az ember,
ti jóságos szamarak, kiket ostorütéssel tört meg az ember,
ti struccmadarak, kiket érző szívetektől, lihegő melletektől
fosztott meg az ember,
ti lovak, kiket dögletes aknamélyben robotoltat az ember,
ti medvék, kiket izzó sodronyokon táncoltat az ember,
ti oroszlánok, kiket érckorbácsokkal szelidítget az ember,
ti mind, ti mind
halljátok szavamat!
Ébredjetek!
Bosszút akarunk állni az ember
számtalan áldozatáért:
az ínyencségből holtra kínzott állatokért,
a divatszeszélyből megnyúzott állatokért,
a részeg arénákon céltalanul feláldozott állatokért,
a harctereken szívtelenül szétmarcangolt állatokért...
én, az emberiség renegátja,
és viszlek az egy közös ellenség,
az Ember ellen.
Dzsungelek vadjai: bőgjetek rohamot!
fehér és fekete, sárga és barna,
mind piszka a földnek! Anyagyilkos! Csillagrabló!
ül a nőstény.
Várakozó, komoly szemmel tekint
az átlényegülés szent színhelyére.
(Ó, ember, mily kevéssé ismered
az állatok szemét!)
Olykor-olykor
megkoppintja kemény csőrével
a feltörekvő Élet
mészpáncélba burkolt világait.
Ül s hallgatózik.
Odaröppen a hím szaporán.
Sürgölődve, izgatottan
csicsergi körbe a fészket.
Izgatottan, huncut örömmel
hárítja félre a nőstény
a kíváncsiskodót.
Végre megállapodik.
Pillantása szelíd lesz,
mozdulata felolvadt
s végtelenül lágy.
megpillantja
magát,
önmagát öt pihegő
pici, vaksi
lényben.
boldogságotokban,
társaim!
Hadd legyek keresztapja mind az ötnek,
védelmezője, gondos ápolója.
Gratulálok! Gratulálok!
Éji meséteket elcsicseregte anyátok,
most ennivalót keres kicsi csőrötökbe.
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
A nap bekopogtat, hogy titeket köszöntsön,
kukk, nyissátok ki barna szemeteket!
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
Fölcseperedtek nemsokára s szállani fogtok
a kis négerpurdékhoz, a tengeren át. -
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
sarjaszt komikus pamacsokban
a rózsapiros test.
Túl hosszú, vékony
nyak hegyébe szúrva
a fej...
Tátog a kicsi sárga csőr,
s nevetségesen bősz torok
vicsordul elő.
A fészek mindig takaros.
Fehér kukac hever az alján,
farka feketén kunkorodik.
A szülők egykettőre
kiteszik a szűrét.
Buzgón etetik
a csemetét.
Először begyükben
puhítgatják az ételt,
nyállal készítik el finoman,
aztán a mohó szájakba gyömöszölik.
A jobb oldali fiókát
apja etette,
a bal oldali fiókát
anyja eteti.
uralkodik.
ki képnek örül, szelídebb
lények játékainak.
Ó, én ember, most látok és tudok.
éhes kicsinyednek?
Csőröd fogója mit fojtott halálra?
Hozzád hasonló állat az,
kicsiny húgod: a légy.
Az élet ősbűne téged is fogva tart hát!
Jaj nekünk!
Aki él - öl.
Még mélyebben vágylak szeretni most,
tudván, mi sors hajt cselekedni téged.
sehol sem
lélegzik az élő
isteni ártatlanságban,
s még a halottnak is
ölnie kell.
mit nem tudsz te, lám!
lép ki
a fészek peremére.
Fölbillenti parányi farkát.
Potty! -
Mint aki dolgát jól végezte,
tisztogatja
borzolt szárnyaival
csöppnyi popóját,
és fölszegve fejét,
büszkén, mint egy Oroszcár -
visszavonul.
leány haladt.
Kendője lángpiros,
lángpiros, lángpiros...
Vagy szíve volt?
Egy orgonabokron
rigó dalolt.
Dala: vágy, szerelem,
szerelem, szerelem...
Vagy gúny talán?
még két nyarat,
trallalala, trallalala...
Kíváncsian pillant a világba,
először pillant a világba.
Barátom, én is vele nézek először a világba.
sugárzik a nap, pihegve virágzik a föld.
erdők, telegrafhuzalok
köszöntve hajtják le mind, mind
hallgatag fejüket.
suhognak a sárga kalászok.
A nyár csodakék ege itt, e halott
udvar fölött is átborul.
Mekkora türelemmel segit nekik!
künt csavarog.
a repülés ünnepi művészetét.
És újra a féktelen szerelem, az ittas teljesülés
napjai jönnek.
És újra békés boldogság köszönt reám.
Mind ritkábban tér haza apjuk, anyjuk.
Nincs a kicsinyeknek ennivaló e kihunyt,
felhős napokban.
Nyomor! Nyomor!
Anyjuk testére simultak este csupasz
testükkel, gyámoltalanul bizakodva,
mint haldokló simul ájtatosan
a megálmodott Isten szívére.
Az anyjuk sírt.
halotti köpenyben.
A fészek üres volt... |
A szívem üres volt... |
Sajogva bújnak össze a dróton,
mely asztalom fölött feszül, |
Ó, fecskék, más a ti gyászotok, mint az emberi gyász.
A ti jajszavatok: dermedt csodálkozás
a végtelenség fuvallatán. |
Veletek hallgatnak cellám tárgyai.
ne hordj magadban
vágyat
az ember után.
Kerüld a szót, ami fojt.
Bizony mondom:
lelked számára meghalt,
kit egyszer is megnevezel.
a sváb mezőkön,
s hontalan levelek
kavarognak a légben.
A Duna mély, maszatos mocsarából
ködök gomolyognak,
gőzölik
a végtelen halotti sirámok
kopott köpenyét.
készülődnek a fecskék.
készülődik a szívem.
ezt a szürke börtönt. |
a te szürke cellád. |
Hogy fölmelegítette a cellát csillámló dalotok,
kis testetek pihegése, suhanástok zúgó |
ellipszise... |
legédesebbjeim,
ti legközelebbiek,
ti legtávolabbiak,
alázatos hálával gondolok
ajándékos szerelmétekre.
Állatoknak hívnak az emberek titeket,
s valami fönnhéjázó reszket a hangjukban,
mikor kimondják: állatok. |
Én már megtanultam, hogy áhítatos legyek
megnevezhetetlen Állatvoltotok előtt. |