Dsida Jenő: Villámok
Villámok
Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.
Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.
Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.
1928
