Eötvös József: ŐSZ.
ŐSZ.
Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
E szívhez illik bús napod homálya,
| Borult egeddel üdvözöllek én, |
| S e hervadás a messze föld szinén. |
| Pusztán, mint téreid, áll életem. |
| Halálra intesz, üdvöz légy nekem! |
Hervadva húll már a levél a fáról,
Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról
| És elszállt a virágok illata: |
| Meg nem feledkezik a szív soha. |
| Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld; |
| Ha veszve a remény, mit ér a zöld? |
Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
| Ha csak elmúlt vigalmaimra int, |
| S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint, |
| S éltemből egy maradt: a fájdalom, |
| És az, mire taníta, bús dalom. |
Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,
Miért irígyled? Elvevé virágit,
| Szinesre festi végreményimet; |
| És pusztán hagyta ifju éltemet. |
| Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll, |
| Közelgve csak szebbíti a halál. |
Miként legszebb a nap végső sugára,
Úgy önti báját a költő dalára
| Legcsillogóbb a hajnal csillaga: |
| Tikkasztó élte nyájas alkonya. |
| Órája elmult, megnyeré a bért: |
| Öröm helyett a fonnyadó babért. |
1839.
