Fazekas Mihály: Az öröm tündérsége
Még környékünk szinte nem borult homályba, |
Amellyel elnyugvó napunkat bevonja, |
Milyen nagy méltóság légyen vele fedve; |
A napnak súgára alól kivergődni; |
Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta: |
E szép változást a szunnyadó környéken. |
A nap után bámult tán még a szellő is. |
A taktusra zúgó malom zubogója, |
A pittyet cifrázó fürj-palattyolások, |
Hangszálai között amint őgyelgének, |
És a higgadt elmét andalgóvá tették. |
Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe |
S hányféle hangokkal zengedez fülébe. |
Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem, |
Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett. |
A láthatatlanból megláthatót tenni, |
S a nagy természetet keresztül bujkáljuk. |
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén |
És ott szabad folyást engedtem eszemnek, |
Túlszállt a halandó látás határain, |
Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette, |
Csaknem belenézett az egek titkába. |
Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba, |
S virágokat szór bé ingem hasítékán, |
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik, |
Senkivel se játszott még a zefír szebben, |
Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül, |
Orcáját és mejjét rosszul védelmezi, |
És azt is többnyire csak a keszkenővel. |
Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem, |
Látta az esthajnal, miként csókolódtunk, |
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam? |