Fazekas Mihály: Egy férje elestén kesergő özvegy
Egy férje elestén kesergő özvegy
Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, melyet
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
Oda van! örökre, oh jaj, elvesztettem,
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
Nem! nem! édes hívem, enyim vagy mostan is
Legféltőbb mindenem te voltál, míg éltél,
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
A végtelen semmi párkányán lebeg bár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
Így csorgott el vére, szép rózsalevelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
| Tapadok, mutass egy bátorságos helyet. |
| Hadd sirassam el ott megúnt életemet. |
| Életemet eddig akiért szerettem. |
| Már most ki akarja feszítni szivemből. |
| A feledékenység gyász országában is. |
| Felkereslek, bár más világot cseréltél. |
| S örök nemtudással bévont vidékein. |
| A színetlen árnyék között is meglelem. |
| Avagy a tetőtlen üreg csúcsain jár, |
| Akármerre lengjen, egy pontra húz vele. |
| Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett. |
| Végső áldozatúl sírjára hulljatok. |
| Valamint titeket széjjelhintettelek! |
| Mint téged; ki nálad szebb vala, míg éle. |
| Mint te, letört sárga ibolya, illyé lett! |
| Magam is azonnal megyek utánnatok. |
