Fazekas Mihály: Az alpesi bölcs
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. - Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:
Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor |
Télnek s szeleknek honjai! rajtatok |
Bámulva kíván tébolyogni |
Andal eszem tele tisztelettel. |
Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros |
Fatörzsököknek, mellyek az érdemes |
Vénségnek álló képi vagytok, |
Nektek akar szavam énekelni. |
Zendűljetek rá nagy tetemű kövek, |
S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg |
Erdő, rideg s zordon homályok |
Szent örökösse! reá figyelmezz. |
A várasokban, e sivatag között |
Csergő pataktól távol az emberek |
Törvények, erkölcsök, szokások |
Láncaival lekötözve nyögnek. |
Álképbe jár ez, járom alatt amaz, |
A balgatagság vétkeinek ki-ki |
Óltárt emel, s mint Istenének |
Áldozik ostoba áldozattal. |
Akik buzognak még ösi jussokért, |
Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol |
Bátor, szabad, termékeny, éles |
És nagy az emberi elme, mint te. |
Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok, |
S itélem onnan széltire a világ |
Sorsát, gonoszságát, hibáját, |
S tetteit ez vagy amaz királynak. |
E nagy tetőkön kénye szerint derűl |
A nyílt okosság, a nemes értelem, |
Útálatos járomba nem jár, |
S a szabad elme urat nem esmér. |
Itt életoltó félelem és dühös |
Bosszankodás a szívbe nem ütközik, |
Tisztán tekinthet végig a bölcs |
Innen az emberi semmiségen. |
Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e |
Szörnyű gerincen törtenek útakat? |
A kor határt vetett azoknak, |
Tetteiket mutatod te mégis. |
Te a kerengő századok ostromit |
Merőn lenézed; mink kik az életet |
Érezni tudjuk, büszke gőggel |
Férgek alá nevelünk takarmányt. |
Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk, |
S egy percig élünk, míg sok ezer dolog |
Mutatja, hogy temérdek élte |
Egyidejű az öreg világgal. |
El nem fecsérlem hát rövid életem |
Csekély mivoltát; légyetek óh napok, |
S órák, ti, kikben még lehellek, |
A gyönyörű tudomány sajáti. |
Hová igyekszel kis patakocska, kit |
Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj, |
Majd partodon számlálhatatlan |
Emberi közbajokat találhatsz. |
Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott |
Düh nemzetünket; vérpatak is locsog |
A kard kemény jussán öledbe, |
Hogyha haragba van a királyság. |
Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő |
Népnek, hogy itt e serkedező erek |
S mohos kövek mellett az ember |
Bóldog. - Ihol csupa szerszabással |
Ellenkező dalt vernek e húrokon |
Széltére bolygó ujjaím, amiként |
A rendre nem vigyázva Múzsám |
Kénye szerint inokat csikolja. |
Én csak magammal dúdolok |
Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést, |
Természet! és dícséretednek |
Csak te vagy itt magad a tanúja |
De melly riasztó, melly iszonyú homály |
Lopá le nyájas nappalomat? mi vad |
Morgás az ég duzzadt határán? |
Mint morog és dübög a kietlen! |
Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a |
Sziklák fokáról széjjel ezerfelé |
A fellegek terhébe készűlt |
Kéntüzek egyszeri roppanása! |
Felséges egy kép! mint aranyozza meg |
A cifra villám a vadon éjszakát! |
Nagy a te méltóságod óh hang! |
Mellyel az ég zivatarja mormol. |
Természet! ámbár rettenetes vagy is, |
Mégis szeretlek, még haragod szavát |
S orcád komor tekintetét is |
Tisztelem én, noha borzadozva. |
Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal |
Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát; |
És amíg az egek marmolva felette lobogtak, |
A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta. |