Fazekas Mihály: [Vergilius I. eclogája]
M | Títire! e terepély bikk enyhében heverészvén |
Kis sípodba csak úgy tillingatod erdei dallod, |
Ládd, mi ihol szaldunk a hazánk kedves mezejéből, |
Édes honnyunkból, s te a hűs árnyékba hasalván, |
Szép Amarilli nevén visszhangra tanítod az erdőt. |
T | Isten a', hé, Meliboee! ki így kénnyemre hevertet, |
Istenem ő lészen mindég, óltárait ellős |
Nyájamból sok gyenge szopós bárányka bevérzi. |
Néki köszönhetem én marhám szabados legelését, |
Általa fúvogatom, ládd, ily kedvemre furullyám. |
M | Én nem irigylem ugyan, de csudállom, zűrbe-zavarba |
Lévén vídékünk, ládd, én külföldre nagy üggyel |
Hajtogatom kecskéimet, ezt csak alig cepelem már, |
Kettőt ellett ő, pedig a legcímeresebbet |
S a sűrű mogyorósba hagyá a durva kövek közt. |
Hej! mikor a menykő a sok cserfát megütötte, |
Ezt jegyzé a', csak lett vólna eszünk kitalálni |
A redves tölgyről, hány varjú mondta meg e kárt. |
Úgyde ki légyen az a jó Isten, Titire! halljuk? |
T | Azt a Róma nevű várost én balgatag ésszel |
Azt tudtam, hogy mint emez a városka, csak ollyan, |
Melybe az adni való bárányt vásárra behajtjuk. |
Mint ebbel kökykét vagy kecskével gödölyéjét |
Öszvehasonlítom, s más nagy dólgokkal az aprót, |
Minden város közt pedig úgy kiemelkedik ám ő, |
Mint áll a cédrus fennyenn a törpe cserék közt. |
M | Hát azt a Rómát hogy megnézd, amma mi hajtott? |
T | A noha későn jött, de ugyancsak drága szabadság, |
Melly, mikor immár szürke szakállt vonogat le borotvám, |
Rám fordúlt csakugyan, s eljött valahára, miólta |
Már Amarillis enyím, s róllam Galatéa lemondott. |
Mert csak megvallom, hogy míg Galatéa kötött le, |
Gazda se jó vóltam, se szabadságomho' reményem |
Nem lehetett, noha sok barmom ment áldozatúl fel |
S a háládatlan városból is, soha zsíros |
Sajtjaimért, markom haza nem jöhetett tele pénzzel. |
M | Mért kéréd az eget szomorún Amarilli, csudállám, |
S almádat fáján kinek a számára hagyád meg? |
Hát oda vót Títír, s a fenyves, Títire, téged, |
Tégedet a forrás és a csere visszakiábált. |
T | Mit vólt mit tennem, nem vólt más mód szabadúlnom, |
Isteneinknek sem, másutt úgy látni személlyét. |
A jeles ifjút ott látám, Meliboee, kiért én |
Minden idén kétszer hat nap füstöltetek óltárt. |
Hallván kérésem, legelőször is ezt felelé rá: |
Lássatok a legeléshe' fiúk, s járjátok az ökröt. |
M | Bóldog öreg! hát így meg hagyták a te meződet |
És e' néked elég, noha itt sivatag köves a föld, |
S a legelő sásos posvánnyal van beterítve. |
Ellősöd nem sínli meg a nem-szokta takarmányt, |
S jószágod közzé szomszéd marhák döge nem kap. |
Bóldog öreg! te tehát régenn esmért patakoknak |
S szent forrásoknak hűs árnyékába napolhatsz. |
Ott, amint eleven fűzből a határba sövény nőtt, |
Hyblei méhecskék dongják a réti rakottyát, |
S lassú zengések majd szenderedésre kecsegtet. |
E bércről meg az erdőlők danolása lehangzik. |
És azalatt nyögdécselnek rekedezve galambid, |
S a bús gerlice a fellengős szilfa-tetőről. |
T | A gyors szarvas azért hamarébb legel a levegőbe. |
S a tenger halait szikkadton hagyja porondján, |
Árr, Tigrissel elébb el fogja cserélni folyását, |
Úgyhogy ama Parthust, e' német földet itasson, |
Hogysem szívemből ő drága személlye kimúljon. |
M | Hát mi! talán vagy az Áfrika szomjúzó vadonára, |
Vagy szkíták közzé, vagy Kréta sebes vize mellé, |
Vagy tán a földtől elvált brittokho' vetődünk? |
Hát én? környékét fogom-é valahára hazámnak, |
S eggyügyű telekem hanttal fedezett kalyibáját |
Egy néhány takarások után bámúlva csudálni? |
E jó földnek már a zsírja gonosz katonáé, |
S jött-menté a szép aratás. Mire bíra, szegény nép, |
Visszavonásod, ihol, kinek a számára vetettünk. |
Most rakj már szőlőt, most ólts, Meliboee, gyümölcsöt! |
Ballagjunk, kecskék! hajdan bóldog barom, indúlj! |
Nem nézlek már zöld barlangba hasalva, miképpen |
Függtök ama cserjés kősziklának meredekjén, |
Már sohasem dalolok, már nem cserkésztek előttem |
Gyenge zanóton vagy keserű fűzön soha többé. |
T | Úgyde heverd ki magad, jó cimbora, nállam az éjjel, |
Itt a gyepre terűlj le, szelíd almám is elég van, |
Van jó lágy sajtom, van gesztenye, majd falatozzunk. |
A faluk is tova már füstölgenek alkonyodásra, |
S a nagy bércekről, nézd, mennyire nyúlt el az árnyék. |
T = Titirus; megszólító esetben: Titire (Szerk.)