Garay János: EGY ÁLOM.
EGY ÁLOM.
Meghalva voltam, úgy rémlék előttem, -
A zöld mezőt, a patakot köröttem
Egy tűzokádó hamvatag lávája
Halotti szemfödélül hullt reája.
| Éjfélsötétté vált a szép világ; |
| Forró, tüzes szelek kiszáriták; |
Halotti szemfödélül hullt reája.
Némán, sötéten egy gyászos koporsót
Örülten járt a fergeteg toborzót,
Ilyen lehet a végitélet napja,
Mely a világot majdan eltapodja.
| Vitt négy ember a temető felé, |
| A síri dalt hárfája nyögdelé - |
Mely a világot majdan eltapodja.
A gyász koporsóban holtat vivének,
Fülembe síri hangok csendülének,
Sötét szárnyának rém legyintésére
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.
| A szemfödél engem takart vala, |
| Szemembe tűnt az enyészet angyala; |
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.
Dohos penészszag, rothadás, enyészet,
Erőt nem érzék, lelkem semmivé lett,
Egy perczenet még - rémes, szörnyű képek!
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -
| Fagy és éj vett körül jéghidegen; |
| Enyészni érzém minden idegem. |
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -
Igy értük el a temető kapúját,
Messzéről a sír már tátotta száját,
De hol vagyunk? Egy bájvirányban állok,
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -
| Magától nyilt meg rémes ajtaja, |
| Mely végnyugalmamul készűl vala. - |
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -
Egy szép virágkert tárul föl előttem,
Holtak helyett élők járnak köröttem,
Üdvözlő serge hölgyek- s férfiaknak,
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.
| Mosolygó rétek, illatos mezők; |
| Itt hű barátok, ott jó ismerők; |
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.
És én közöttük járok ép tagokkal,
Fülem mindütt rokon magyar hangot hall,
Megint itt élek hát a drága honban?
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?
| Életörömben szívem feldobog; |
| Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok, |
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?
Igen, még élek! élünk mind a ketten,
Nehéz kisértet torlott meg felettünk,
Oh volna jóskép e nehézkes álom!,
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -
| Én, s az imádott szép magyar haza! |
| De isten volt, ki megoltalmaza - - |
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -
Igen, igen! én el vagyok veszendő,
De néked élni kell, imádott, szent hon!
Miként a phőnix ezredévet éltél
S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -
| És elveszendünk százan, ezeren; |
| És élni fogsz én magyar nemzetem! |
S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -
