Garay János: HAZÁM BÚJA.
HAZÁM BÚJA.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
«Szép, dicső vagy és hatalmas,
Gyöngy s aranynyal ékszerezve,
Oldaladnál a királyférj
Mint a nap, sugárövezve!
Gyöngy s aranynyal ékszerezve,
Oldaladnál a királyférj
Mint a nap, sugárövezve!
S fájdalom van írva mégis
Homlokodnak szűz havára,
Halvány arczod szenvedésnek
Néma, csendes tört sugára.
Homlokodnak szűz havára,
Halvány arczod szenvedésnek
Néma, csendes tört sugára.
Szép szemedből néha-néha
Nagy nehéz csepp gyöngye serked,
Mintha mély neheztelésnek
Súlya nyomná drága kebled.
Nagy nehéz csepp gyöngye serked,
Mintha mély neheztelésnek
Súlya nyomná drága kebled.
Nem vagyunk-e hűk eléggé?
Vagy szegény a szív szerelme?
Nem tiéd-e minden érzet -
Nem tiéd-e minden elme?
Vagy szegény a szív szerelme?
Nem tiéd-e minden érzet -
Nem tiéd-e minden elme?
Te vagy a gyermek imája,
Te az ifju lángolása,
Te a hölgynek érzeménye,
Te az aggnak végfohásza.
Te az ifju lángolása,
Te a hölgynek érzeménye,
Te az aggnak végfohásza.
És a férfi őrfigyelme
Véled alszik, véled ébred,
Szent nevednek hallatára
Szíve dobban, lelke éled.
Véled alszik, véled ébred,
Szent nevednek hallatára
Szíve dobban, lelke éled.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Búd okáért esdekelnek!
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Búd okáért esdekelnek!
S a minő szent, a minő nagy
S óriási hő szerelmünk:
Búborúdat felderítni
Óriásokká leendünk:
S óriási hő szerelmünk:
Búborúdat felderítni
Óriásokká leendünk:
Kérdd, s kitépi mind, fejenként,
Vérző keble hű barátját;
Tompa néma fájdalommal
Néked adja egy magzatját;
Vérző keble hű barátját;
Tompa néma fájdalommal
Néked adja egy magzatját;
S a ki minden volt szivének,
Szive hölgyét, örüléssel;
S a javak legfőbb malasztját,
Életét, kéjérezéssel!
Szive hölgyét, örüléssel;
S a javak legfőbb malasztját,
Életét, kéjérezéssel!
S föl! magasra, föl! lobogva
Oltárodra szökken vére!
Üdvöd és virágozásod
Egyedüli tette bére!»
Oltárodra szökken vére!
Üdvöd és virágozásod
Egyedüli tette bére!»
Igy imád, így sír a dalnok,
Keble égvén, szíve fájván,
Néma éjfél sátorában
Rákos ősi hantin állván,
Keble égvén, szíve fájván,
Néma éjfél sátorában
Rákos ősi hantin állván,
És minek szó és minek lant
Hangot adni képtelen még,
Mint a gyémánt föld ölében
Drága tisztán könyüén ég.
Hangot adni képtelen még,
Mint a gyémánt föld ölében
Drága tisztán könyüén ég.
És a szent hölgy, egy istenné,
Méltósága fönségében
S földi mégis, mint anyának,
Köny remegve szép szemében,
Méltósága fönségében
S földi mégis, mint anyának,
Köny remegve szép szemében,
A sirót egy néma csókkal
Felszorítja két karára,
Arcza gyászán áttör a kedv,
Mint borún a nap sugára.
Felszorítja két karára,
Arcza gyászán áttör a kedv,
Mint borún a nap sugára.
Ah, de kedve mint a csillám,
Megszületve, már enyészik,
A ború felvonja gyászát,
Régi sebe újra vérzik.
Megszületve, már enyészik,
A ború felvonja gyászát,
Régi sebe újra vérzik.
«Egyenként, igen, szerettek!
Ah, de együtt szétoszoltok;
Magzatok, mig így gyötörtök,
Nem lehet az anya boldog.»
Ah, de együtt szétoszoltok;
Magzatok, mig így gyötörtök,
Nem lehet az anya boldog.»
