Gyulai Pál: EGY RÉGI UDVARHÁZ.
EGY RÉGI UDVARHÁZ.
Vén udvarház egy kis falu végén,
Puszta falak, düledező kémény;
Úgy áll ott az útra kihajolva,
Mintha csak egy öreg koldus volna.
Puszta falak, düledező kémény;
Úgy áll ott az útra kihajolva,
Mintha csak egy öreg koldus volna.
Pedig egykor, nem is olyan régen,
Tisztes úr volt az egész vidéken,
Nyilt kapuja hívta a vendéget,
S nem egykönnyen ment el, ki belépett.
Tisztes úr volt az egész vidéken,
Nyilt kapuja hívta a vendéget,
S nem egykönnyen ment el, ki belépett.
Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,
Gyalog ösvény a fű közé elbútt,
Egy kis erdő az udvar sok gazza . . .
Hova tünt el a jó szivü gazda?
Gyalog ösvény a fű közé elbútt,
Egy kis erdő az udvar sok gazza . . .
Hova tünt el a jó szivü gazda?
Nem lelhette honját a hazában,
Messze bolyong nagy Törökországban,
Vissza se' lő, jobb is neki már ott,
Itt hazája, háza összeomlott.
Messze bolyong nagy Törökországban,
Vissza se' lő, jobb is neki már ott,
Itt hazája, háza összeomlott.
Hazáját hogy veszély fenyegette,
Régi kardját ő is felkötötte,
S mintha nem is ötvenéves volna,
Felkapott egy tüzes huszárlóra.
Régi kardját ő is felkötötte,
S mintha nem is ötvenéves volna,
Felkapott egy tüzes huszárlóra.
A fiát is elvivé magával,
Együtt néztek szembe száz csatával;
Fia elhullt, ő maga is vérzett,
De lelkében mélyebb sebet érzett.
Együtt néztek szembe száz csatával;
Fia elhullt, ő maga is vérzett,
De lelkében mélyebb sebet érzett.
Neje, lyánya búban tölti napját,
Várja férjét, várja édes apját,
De csak nem jő, a helyett egy éjjel
Im kozák had száguld szerte-szélyel.
Várja férjét, várja édes apját,
De csak nem jő, a helyett egy éjjel
Im kozák had száguld szerte-szélyel.
Egy csapat ez udvarházhoz téved,
Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,
A házat is nyomban rá felgyujtja,
Vér is, láng is a vad kozák utja.
Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,
A házat is nyomban rá felgyujtja,
Vér is, láng is a vad kozák utja.
Igyen lett rom a vén udvarházból,
Három éve immár, hogy ott gyászol;
Napról napra, jobban őrli a bú,
Omladozik, ha erősebb szél fú.
Három éve immár, hogy ott gyászol;
Napról napra, jobban őrli a bú,
Omladozik, ha erősebb szél fú.
A teremben, hol egykor vigadtak,
Most denevér, vércse, bagoly laknak,
Az se' lakik a szélső szobában,
Törmelékén bodza nő magában.
Most denevér, vércse, bagoly laknak,
Az se' lakik a szélső szobában,
Törmelékén bodza nő magában.
Jobb időből csak a vándor fecske,
Régi fészkét aki fölkereste,
S megtalálva egy zugolyban épen,
Most is vígan fecseget, mint régen.
Régi fészkét aki fölkereste,
S megtalálva egy zugolyban épen,
Most is vígan fecseget, mint régen.
De akadt a háznak új barátja
Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,
Hű részvéttel öleli át karja,
S mély sebeit fris zölddel takarja.
Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,
Hű részvéttel öleli át karja,
S mély sebeit fris zölddel takarja.
Takard, takard! . . . Vajha így elfödné
A remény is, sarjadva fris zölddé,
Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,
S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!
A remény is, sarjadva fris zölddé,
Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,
S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!
1852
