Gyulai Pál: HÁROM ÉJ.
«Nem hallod-e, hogy' sohajt
A szél a falevelem?»
««Csak hangodat hallom én,
Oh kedvesem, édesem! »»
Hullani ott a habon? »
««Csak szemedet látom én,
Oh ragyogó csillagom! »»
Mi fáj, nem tudni miért? »
««Csak szerelmet érzek én,
Szerelmet szerelmedért!»»
Hajnalban elvált az ifju,
Másnap este ujra jött.
Mi lehetne gát a földön
Két szerelmes szív között?
Szélvész lőn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.
Küzd az ifju csónakán;
Mécsvilágnál, vidám dallal
Vár reá a hű leány.
Végső hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.
Parton mereng a leány,
Várja, bár tudja halott,
Kedvesét várja hiven,
Oh szegény tébolyodott!
A szél a falevelen . . .
A lyány remeg és susog
«Oh kedvesem, édesem!»
Majd hull s elvész a habon
Fut, sir, felsí a leány
«Oh ragyogó csillagom!»
«Hű szive hív, szava kér. »
Mi hallik, mi úszik ott?
«Szerelmed szerelmedért.»