Gyulai Pál: SZERESS ÉDES MARIM . . .
Amint én szeretlek, híven, hőn, igazán!
Mindent elvesztettem, mindenem te lettél:
Vigaszom, reményem, dicsőségem, hazám.
Mennyit nem remélett megifjult nemzetem!
Szebb napok derűltek a magyar hazára,
Nagy jövő határán birkozott a jelen.
Óriás küzdelmet sirhalmok takarnak.
Nincs többé reménység! . . Jaj végig kell néznem
Lassu pusztulását haldokló magyarnak.
Ha a honfibút is elfeledni lehet;
Engem csak szerelmed tud boldoggá tenni,
Ha boldog lehetne, ki hazát veszitett.
Oh hát még nélküled mi volna életem?
Mig örök bánattal gyászolom hazámat,
Enyhítsen szerelmed, édes egyetlenem!