Gyulai Pál: AZ ÁLMODÓ LEÁNY.
AZ ÁLMODÓ LEÁNY.
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaj a hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret;
S mint őzike, mely't a vadász csöve hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt
És szíve dobog és sóhaj a hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret;
S mint őzike, mely't a vadász csöve hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt
| «Oh titka szívemnek, |
| Oh sziklateher! |
| Oh ifju szeretlek |
| S nem mondhatom el! |
| Megölne a szégyen, |
| Megölne a bánat; |
| Elhervadok érted, |
| Haldoklom utánad!» |
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit örökre szeret;
S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
És szíve dobog és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit örökre szeret;
S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
| «Tied leve immár |
| Búm szégyene, titkom. |
| Oh ifju szeretlek |
| És íme kimondom! |
| Csókollak, ölellek, |
| S bár veszszek el én, |
| E pillanat üdve |
| Örökre enyém!» |
1864
